Az egyik mondja a másikának, hogy a másik hogy legyen a másik másika, olyan, amilyet az az egyik elképzelt, és az a másik az nő legyen, és nem valami bácsika. Az ember is mondja a sok majomnak, hogy ne úgy, hanem csak inkább így csináld, az éhes is mondja a szomjazónak, hogy így még itt ember nem zihált. Az élő is mondja a sok halottnak, elmagyarázza, hogy élni kell, a sírásó mondja Ikarusnak, hogy miként kéne repülni fel. A gyerek is mondja a félgyereknek, a békegalamb a fegyvereknek, oltja ki egyik a másikát. Mondja az egyik a másikának, hogy az este az reggel, és a szív helyetti kék üreggel, nincs mit tenni, mint két üveggel éhgyomorra, az nem gomorra, így vássa egyik a másikát. Az egyik vásik, míg amaz ásít, liftajtó csapódik.
Aztán a másik is mondja az egyikének, hogy mit hogy nem kéne, és mióta nem az, ami nem is, a másik is mondja az egyikének, hogy van itt egy ének, de az is hamis.
A másik is mondja az egyikének, a másik is mondja a másikának, az egyik is mondja az egyikének, az egyik a másikát lassan megfojtja, a másik persze az egyiknek foltja, de együtt járnak le zsákért a boltba.

"Szia Bandikám, Sári néni vagyok. Hogy van Katika? Csókolom, nem A Bandi vagyok. Hanem ki? A Bandi fia. Kicsoda? A Bandinak a fia. Nem jó számot hívtam? De jó számot tetszett hívni. A Katika otthon van Bandi? Nincsen, nem a Bandi vagyok. Ki vagy? A Bandi és a Kati fia. Jaj, biztos emlékeznem kellene rád, de nem emlékszem. Én emlékszem a Sárika nénire, semmi gond, rég volt.
Tudod ilyen alzheimer kórom van, hülyülök, mindent elfelejtek, nem emlékszem rád sem, kimaradnak dolgok. Hát sajnálom. Mit mondasz, nem hallok, süket is vagyok. Csak azt mondtam Sárika néninek, hogy sajnálom, hogy betegnek tetszik lenni. A Bandi hol van? A Bandi is kórházban van, múlt héten rosszul lett, bevitte a mentő a kardiológiára, most ott van. És a Katika? Katika pedig egy otthonban van, ott gondozzák, mert annyira beteg már, hogy a Bandi sem tudja ellátni. Jaj, hát ez borzasztó, mindenhol csak a betegség. Az a színész is meghalt, hallotad? Nem jut eszembe a neve. A Bujtor? Igen az az, látod mennyire hülye vagyok, az se jut eszembe, hogy ki hal meg. Hát sajnálom a szüleidet, de azért annyit mondj meg, hogy nem múlik egy nap, hogy ne gondolnék rájuk. Jól van Sárika néni, megmondom. Jó, mondd meg, de ne felejtsd el. Szia kisfiam, azért mondom így mert nekem a kisfiam vagy, tudod. Az istenke segítsen meg titeket. Csókolom Sári néni."

Egész végig azzal telik hogy az egyik a másikának mondja, hogy hogyan csinálja egyik a másikát. Mohó vággyal a tekintetében mondja egyik a másikának, baldahinos kirakatok előtt, hogy hogyan vágyjon egy kirakaton túli egyik a másikát . Az egyik mondja a másikának, hogy hogyan kell élni és hogyan kell halni, egyik a másikának. Az egyik éli a másikáét, a másik meg halja az egyikét. Az egyik mondja, hogy hogyan igyál, hogyan egyél, hogyan ne és hogy miért, így mondja az egyik a másikának. Az egyik mondja a másikának, hogy definiálni kéne az egyiknek a másikát.
Az egyik a másikának indokolja, ahogy egyik a másikét miért kell így másikozni neki az egyikét.

Detektivbyran - Om du motervarg

Jó napot kívánok, A Gazdasági Világválság Bt és a Global Warming Kft megbízásából hívom. Ne kérdezze, nem direkt lettem marketinges a Passzát fújt ide az irodába aztán itt ragadtam. Igen, a Passzát Lajos, igen akinek a nikkelszamovárgyára is van, de ez most nem érdekes.
A telefonkagylóhoz celluxosztam a kezem, és egy néhai lovon ülök. Csak az iránt érdeklődnék öntől, mint a társadalom egyik reprezántánsától, hogy a társadalom kellőképpen van e beszarva, hogy ez a kettő apokaliptikum itt fenekedik magukra a társadalom tagjára, mint egyfajta szociális pestis.
Szeretném ha legalább arról tudna számot adni, hogy legalább meg tetszenek lenni ijedve. Nehogy ámítsa magát azzal, hogy a tudomány a hit, vagy akár művészet viszi előre a világot, egy nagy frászt. A félelem az ami igazgat itt mindent, ezért van az, hogy gyakorlatilag mindig az e félelem által kitaposott kényszerösvényen halad a kényköves pokolba bele minden. Kényszer ez az elejétől fogva, na ne mondja, hogy nem tudta. Az irány egészen bizonyos a legelejétől fogva, de azért jó lenni jól landolni, tudja.
Jó lenne nekünk tudni, hogy holnap mit mondassunk be a televízióba, tartunk tőle, hogy a kedves társadalom kezd elfásulni, a féléves mummus-zárszámadáson 30%-al csökkent közijedtség szintje.
Tessen egy kicsit beszarva lenni, kérem önt. Lássa be, az is egyfajta egyensúly, ha ön fél. Tessen többet sírni, ha nem teszi el fog szikesedni az országunk, és nem mi leszünk az okai, időben szóltunk. Nem jókedvükben ijesztegetjük önt, minden könycseppre szükség van ilyen ínséges időkben. Azok akik otthonukban sírnak és nem köztereken, tehát a feketesírókkal szemben nem leszünk kíméletesek, ezt úgy értse ahogy mondom. A tagállamok közt sereghajtók vagyunk a humánöntözésben, szankciókon gondolkodik a Szovje..., az Eu. Tessen felvenni hiteleket, és tessen sírni. Klímapolitika, érti. Na csak ennyit akartam, viszhall.

Reggeli zajok bentről. Nagyon zajok, hadovációk, álomháztartási hiány. Már látom a fényt az alagút-wc-n. És abban a megvilágításban olybá tűnik nagyon, hogy a valami hazudva van, legalább is ferdítve, torzítva, díszítve, maszatolva, de akárhogy is legyen kurzívba tehető. Na már most ha a valami nincsen, illetve csak mondva van akkor a semmi megléte és kérdésessé válik.
Itt dagonyázunk tehát a nemistudjuk mibe, az egész egy folytonos stratégia fesztivál, információ szőnyegen.
Zsigerből tudja mindenki, hogy az is jó ha már sejti a kérdést, nem még tudni is a választ.
Szóval helyesbítenem kell önnön zajaimat, már sejtem a lényt az alagút-wc-n.
Álomalapítás, álomhamisítás.

Egy atlasz világtérképén Oroszország és Brazília zöld színű. Magyarország sápadt sárga, de Grönland is ahogy Türkmenisztán és Kolumbia, Chile, stb. Lila országok: Venezuela, Burkina Faso, Románia, Franciaország, Svédország. Rózsaszínű Kanada, Nigéria, Irán, Ausztrália, stb.
Egy hete töprengek a rendszeren, mármint, hogy melyik miért, nézegetem az atlaszt, keresem az analógiákat. Nem haladok.
Viszont világ újra felosztását színek szerint kellene végezni. Lehetnének ilyen jelmondatok, hogy "Világ sápadt sárgái egyesüljetek", vagy "Ha rószaszín velünk, ki ellenünk" és még azt is, hogy "Országomat egy világosbarnáért" (Norvégia, Algéria, Szaud Arábia, Peru belőlük csak négy van összesen, de elég rossz itt a világítás).
De nagy politikai konferenciát is lehetne rendezni "A nagy Narancssárga Csúcs" címmel. Vetésforgóban lennének a különböző színek gyarmati államok illetve elnyomók.
A szlovákok pedig hevesen tiltakozhatnának az ENSZ-nél, hogy vegyék semmisnek zölddé válási kérelmünket, mert erre a törekvésre nem tekinthetnek másképp, mint területi követelésre. A vetélkedő műsorban lehetne az utolsó, mindent eldöntendő kérdés amin elbukja a játékos az ötszázezerszázbilliócsilliárdot, hogy milyen színű Vietnám és térne haza megszégyenülten egy nyűves turmixgéppel.
Színtévesztők közt a félszemű is király lehetne.
Nagyon fejlett európai országok emberjogi aktivistái gyújthatnák fel magukat a parlamentek épületei előtt Bhután narancssárgátlanításért.
Persze, lehet hogy mindez véletlen, és mondjuk aki rajzolta a térképet az így önkényesen beszínezte az adott országot és nem kérdezett meg senkit, se királyt, se miniszterelnököt, se gerilla vezért, de még vallási vezetőt sem. Hanem csak úgy ment a saját feje után és nem lehetett tiltakozni, hogy mi nem akarunk sápadtsárgák lenni, a lila tetszene, abból tetszene ki a magyarságunk maga, de nem szeretnénk összeolvadni kartográfiailag a szlovénekkel, tessenek őket egyúttal is átszínezni, színnel telítettek lennének még a határvillongásaink is, hát nem mindenki erre vágyik a kolbászkerítés után egyből.

A világ csupa meggondolatlanság, csupa esetlegesség, hát nem csoda, hogy nem lehet eligazodni benne, rajta.

Képelemzés rovat:

A vájt szeműeknek rögtön feltűnhet, hogy egy fényképet láthatunk. A színek hiányát gondolhatnánk művészi eszköznek, valójában CF kártya  kapacitáshiányának magas szintű problémamegoldásával van dolgunk. A kép értelmezéshez elkerülhetetlen a kép bal alsó sarkában látható kislány alakja és annak felismerése, valamit a jobb felső sarokban látható babakocsi. A fotók iránt rajongók figyelmét bizonyára nem kerülte el a repedésekkel terhelt beton talapzat, mely azt hivatott érzékeltetni, hogy a beton olykor megrepedhet és meg is reped.
A fotó szemrevételezése alatt az olyan jellegű önmarcangoló kérdések mint a melyik volt előbb a lány vagy a babakocsi, esetleg a beton, minden esetben téves végkövetkeztetésekhez vezethet, éppen ezért ettől műértői gonddal tartózkodni méltóztassunk.

Összegzés: A képen egy ülő kislányt láthatunk, háttérben babakocsival, és ez szóról szóra meg is egyezik a kép esztétikai mondanivalójával, azaz; bizonyítást nyert az a tény miszerint lehetséges, hogy egy pierkarden babakocsival a háttérben kislány üljön a megrepedt betonon.

Elalvás előtt megpróbáltam elképzelni a jövőt. Elképzelni csak olyasmit lehet ami nincsen, ezért a jövő az jó alapszósz összeragacsozni az éjszakát. Van egy elképzelésem arról, hogy az elalvás előtti gondolatoknak tömege van, olyan tömege, hogy mérlegre lehet rakni. Egy egész városé, egy egész országé biztosan meg van vagy 10 deka is. Kvóták lennének kiosztva, hogy a város egyik fele a múltba révedjen, a másik fele jövőt vázoljon, a jelenről nem érdemes, mert az mocsaras massza mindég, meg van is.Reggel pedig a forgalmas csomópontokon lenen egy mérleg, amit az Álomtömegügyi Minisztérium helyzne ki. Egyszerű digitális szerkezet lenne, az embereknek 30 centiméter távolságból kellene megrázni a fejüket, jobbra és balra, úgy mint amikor azt jelzik, hogy nem.
Az álmokat nagy zsákokban szállítanák a minisztérium pincéjében található Hombár galériába.
Ott összeadnák az adatokat. A jövőről álmodók álmának tömegéből kivonnák a múltról álmodók álmának tömegét. Aztán abból kiderülne, hogy van e haladás és haza.
Tegnap elalvás előtt megpróbáltam elképzelni a jövőt. Mivel többször beletört a bicskám az alapoktól kezdtem. Mondjuk, hogy barna inkább, vagy ekrü, hogy dúr vagy moll, hogy keserű vagy sós, hogy keddre esik vagy péntekre. Aztán innen egy kis szökellés az elképzelt jövőbe belehelyeznem magam, körülvenni magamat a leendő vannal. Kis porszívózás, üres üvegek visszaváltása, tüdőszűrés, szóval a jövő otthonossá tétele.
Aztán pedig azon gondolkodtam, hogy van e akár egyetlen dolog is széles e világon amihez értek, na jó, nem értek de legalább konyítok és akkor ennél a résznél belealudtam az egészben.
És ma egész nap az van, hogy bele szeretnék aludni valamibe.

Ember vagy-e vagy csak kecske? - kérdezett a kecskerágó. Nem feleltem, hisz kezemben láthatta, hogy szúró-vágó eszközöket szorongatok, bozontokat bozongatok. Hanem az a sok zöld levél őriz-e még itt-ott  lárvaszín permetlében áztatott levéltetű titkot? Kecskeként is azt írom csak, ami éppen nincsen, és így válik valóra, ilyenkor ember és növény ugyanazt érzi, hogy sok betűnek lehet most félkövérni valója.

Felszállni a Muszka téren egy Tátra típusú villamosra az világélmény. Fent a fedélzeten az édes kárpit szaga keveredik az ázott farostlemezével. Édes mindenestől. Kádárista vidámpark, illatemlék koncentrátum. Rezervált gyerekkor hamuba sütve, egykomponensű szintézis. A komponens én vagyok. Ettől a szagtól bármi megtörténhet. Ettől a szagtól történik meg tulajdonképpen a bármi. Ez a szag, becsülettel állíthatom a bárminek előfeltétele, szétválaszthatatlan ok-okozat.
És veszem is észre, ahogy halad a villamos a sínen, mellette csak semmi. Pontosabban levegő, és csak 1000 méterrel alattunk az utca. Fel lehet ismerni mindent, makett mamut, makett liget, makett híd és makett sziget. De ne ragadtassuk magunkat odáig fantáziavilágunk fagylaltkelyhében, két gyertyát tartva a tűzben, hogy a villamos huss az egekbe fel, mert olyanra ne ragadtassa magát senki, épp az új évezred svédasztalának felzabálásához felgyűrt ingujjal , minthogy egy hentes veselkedve neki.
Nem, a valóság ennél sokkal jobban ragaszkodik önmagához, az utcák süllyedtek le - ki lehet számítani - pontosan 1000 méter mélyre. Ez nem akadályozza az embereket , hogy fel- és leszálljanak, észre sem veszik, kinyílik az ajtó, leszállnak és mennek le egy láthatatlan lépcsőn budai otthonaikba, ömlenek le az égből egészen a bejárati ajtóig, ahol a kulcscsörgést kővetően mellre szívják az intimitást. Fáradtság-mezt visel mindegyik, hozzászépülnek az estéhez. A Margitsziget e napon férfiparfüm illatú, de ezt sem veszi senki észre, különösen nem az a szappanopera mosolyú nő, aki átellenben ül nekem. Sokszor mondja el mongúz pofácskájú barátnőjének, hogy ő most már leszáll. Így mondja_ leszállok, ennek a villamosnak nincsen végállomása, szüntelen megy, nincs időm nekem erre, mondja a mongúznak, és a mongúz csak bólogat, de nem mond semmit, látszik rajta, hogy ő sem hisz a végállomásban. Pogányjárat. Itt ülök rajta, nem is tudom, mit gondoljak, lehet hogy tényleg nincsen végállomás. Ha így is van, azért én szeretném azt, hogy ebben az elmére veszélyes kádárista illatfelhőben ez a villamos mégiscsak elmenne valameddig. Valaminek a széléig.
Amikor ez jut az eszembe, úgy érzem, képes lennék elmosolyodni, alattam az 1000 méter mélyen elernyedt várossal a valami szélén.
Velejéig romlott rendszerek csecsszopói vagyunk, az eszközeink vállalhatatlanok, a kompromisszumaink nemtelenek. Nem leszünk mi említésre méltók, mibenvalónk  is csak úgy értelmezhető, ha a villamoson maradunk egészen addig, amíg az egy zajkanyarral a széléig megy a világélményeknek, és végre kiderül, hogy tényleg nincsen végállomás. Az orrba pedig beleköltözik - nem örökre, de jó sokáig - az a mindent betakaró édes illat.
A mongúz meg meghallja, amit gondolok. Maga itt nosztalgiázik, látom. Méghogy édes illat, méghogy valaminek a széle, méghogy parfüm illatú a híd, méghogy láthatatlan lépcsőn ömleni le. Hát vegye már észre, ez dögszag. Nézzen ki, hajoljon csak ki az ablakon, és ne csak azt lássa, amit látni akar. Szippantson bele, lélegezze be Budát. Édeskés szag, hozzá tartozó macskatetem. Posztkádárista halálillat. Mindjárt le kell szállnom. Nem érdekel, hogy van-e végállomás. Még ha dologtalan is vagyok, itt van dolgom, itt vannak a dolgaim.