Felszállni a Muszka téren egy Tátra típusú villamosra az világélmény. Fent a fedélzeten az édes kárpit szaga keveredik az ázott farostlemezével. Édes mindenestől. Kádárista vidámpark, illatemlék koncentrátum. Rezervált gyerekkor hamuba sütve, egykomponensű szintézis. A komponens én vagyok. Ettől a szagtól bármi megtörténhet. Ettől a szagtól történik meg tulajdonképpen a bármi. Ez a szag, becsülettel állíthatom a bárminek előfeltétele, szétválaszthatatlan ok-okozat.
És veszem is észre, ahogy halad a villamos a sínen, mellette csak semmi. Pontosabban levegő, és csak 1000 méterrel alattunk az utca. Fel lehet ismerni mindent, makett mamut, makett liget, makett híd és makett sziget. De ne ragadtassuk magunkat odáig fantáziavilágunk fagylaltkelyhében, két gyertyát tartva a tűzben, hogy a villamos huss az egekbe fel, mert olyanra ne ragadtassa magát senki, épp az új évezred svédasztalának felzabálásához felgyűrt ingujjal , minthogy egy hentes veselkedve neki.
Nem, a valóság ennél sokkal jobban ragaszkodik önmagához, az utcák süllyedtek le - ki lehet számítani - pontosan 1000 méter mélyre. Ez nem akadályozza az embereket , hogy fel- és leszálljanak, észre sem veszik, kinyílik az ajtó, leszállnak és mennek le egy láthatatlan lépcsőn budai otthonaikba, ömlenek le az égből egészen a bejárati ajtóig, ahol a kulcscsörgést kővetően mellre szívják az intimitást. Fáradtság-mezt visel mindegyik, hozzászépülnek az estéhez. A Margitsziget e napon férfiparfüm illatú, de ezt sem veszi senki észre, különösen nem az a szappanopera mosolyú nő, aki átellenben ül nekem. Sokszor mondja el mongúz pofácskájú barátnőjének, hogy ő most már leszáll. Így mondja_ leszállok, ennek a villamosnak nincsen végállomása, szüntelen megy, nincs időm nekem erre, mondja a mongúznak, és a mongúz csak bólogat, de nem mond semmit, látszik rajta, hogy ő sem hisz a végállomásban. Pogányjárat. Itt ülök rajta, nem is tudom, mit gondoljak, lehet hogy tényleg nincsen végállomás. Ha így is van, azért én szeretném azt, hogy ebben az elmére veszélyes kádárista illatfelhőben ez a villamos mégiscsak elmenne valameddig. Valaminek a széléig.
Amikor ez jut az eszembe, úgy érzem, képes lennék elmosolyodni, alattam az 1000 méter mélyen elernyedt várossal a valami szélén.
Velejéig romlott rendszerek csecsszopói vagyunk, az eszközeink vállalhatatlanok, a kompromisszumaink nemtelenek. Nem leszünk mi említésre méltók, mibenvalónk is csak úgy értelmezhető, ha a villamoson maradunk egészen addig, amíg az egy zajkanyarral a széléig megy a világélményeknek, és végre kiderül, hogy tényleg nincsen végállomás. Az orrba pedig beleköltözik - nem örökre, de jó sokáig - az a mindent betakaró édes illat.
A mongúz meg meghallja, amit gondolok. Maga itt nosztalgiázik, látom. Méghogy édes illat, méghogy valaminek a széle, méghogy parfüm illatú a híd, méghogy láthatatlan lépcsőn ömleni le. Hát vegye már észre, ez dögszag. Nézzen ki, hajoljon csak ki az ablakon, és ne csak azt lássa, amit látni akar. Szippantson bele, lélegezze be Budát. Édeskés szag, hozzá tartozó macskatetem. Posztkádárista halálillat. Mindjárt le kell szállnom. Nem érdekel, hogy van-e végállomás. Még ha dologtalan is vagyok, itt van dolgom, itt vannak a dolgaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése