Lehetsz szamár, bálna vagy zsiráf is legott,
És ha úgy tartja kedved, ember vagy rozmár,
De akinek az isten egyszer vip jegyet adott,
Abba az élet ideje jöttével úgyis belekozmál.

Egy tartalékjátékos vagyok, a Komorbánáti Hátra SC tartalék középcsatára. Mindent tudok a gólról, már több gólt is láttam. Az inaim, az izmam is úgy lettek erősítve, hogy a tartalékság minden ismertető jegyét magukban hordozzák. Most egy erősen akaratszagú férfi öltözőben ülök. Körültöttem a játékostársaim, a kezdők, közvetlen mellettem a többi tartalékok. A tartalékok mindegyikének zsebében 90 percre elegendő szotyola, amit a szertáros ad oda a szerelés mellé a meccs előtt. Az öltöző közepén egy ember magyaráz, tökig adidasban, széles karmozdulatokkal tátog. Az edzőbá. Biztos beszél, de ebből én semmit nem hallok, csak idegesen rángő szájat látok, elszántságot, az elszántság mögül kivillanó tökéletes fogazatot.
A kezdők ülő helyzetükben a combizmaikat lazítják, vagy csak eluralkodott rajtuk a rajtláz és idegességükben ránganak. Szemükben a vereség lehetőségének rémülete. A tartalékokéban közöny.
A tartalékok a heréjüket igazítják az adidas nadrágban. Minden valamire tartalék tudja, hogy egy esetleges 89 percben, nyilvánvalóan eredménytartásra és időhúzásra irányuló csere esetén az ő nagy mozdulatuk az a lecserélt játékossal történő pacsi előtti here igazítás. Ezzel járulnak hozzá a csapat sikeréhez, egy légiesen könnyed mozdulat, balról jobbra, vagy jobbról balra, kinek kinek megszokása szerint. És közben kipereg a zsebből, az egy percre elegendő szotyola. Jelenlétük cáfolhatatlan bizonyítéka.

Ma egy zöldségesnél láttam, hogy lehet kapni konzum szaloncukrot. Igen azt. Ahogy azt a barna, fehér és rózsaszín, kővé dermedésre hajlamos cukormasszát hívták ami nagy segítségül szolgált a 70-es évek gyermekinek tejfogaik elvesztésében, ideje korán.
Én a magam részéről üdvözlöm, én egy múltba révedő urbánus gyökérzetű búsuló juhász vagyok, egy majdem teljesen fekete Munkácsy kép mellékszereplője.
A rózsaszín szaloncukrot megkóstoltam, és az olyan ahogy a szaloncukor kiskátéban meg van írva. Tartani szoktam az ilyen édesipari rimékektől, többször megégettem a nyelvem, de ez esetben a félelmem hiába való volt.
A szaloncukor jellegzetes krasznaja moszkva kölni ízvilággal köszön be, jelen van a kínai szagosradír aromája, de nem tolakodóan, leheletnyi blendifogkrém, szép lecsengéssel, az E244 pedig grammra annyi szaloncukorban mint a jogelődjében.

Sokáig őriztem egy levelet. Jóbarát írta 85'-ban, valami istenverte németországi helyről, István, aki már Stephanként írta alá a levél végén nevét. Erős felindulásból, menekültstátusszal. Hogy jól van, hogy aggódnunk felesleges, még nem találta meg a számítását, de hamarosan megfogja. Birkózik a nyelvvel, igen keveset ért abból amit neki mondanak, de ez szórakoztatja is, mert a szavak magukat jelentik és nem azt amit jelenteni akarnak. Listát írt azokról a szavakról amelyek tetszenek neki és arra kért próbáljam kitalálni mit jelentenek. A lista elején ez állt: Zukunft.
Szerettem én azt a levelet ahogy kezemhez kaptam, azelőtt is, hogy elmentem volna kiszótárazni a könyvtárba ezeket a furcsa hangzású szavakat, bár javarészt nem tetszettek, mindegyik olyan volt mint ha a szétharapott selyemcukor a kagylós törésnek köszönhetően felsebzi az ínyt, a szájpadlást, vagy a nyelvet. Egyedül ezzel a Zukunftal tudtam megbarátkozni. Nem fájt kimondani és összefutott a nyál a számban, a nyelvgyöknél pontosan. Nem jelentős mennyiségű nyál, de nyál.
És mi lett volna, ha nem

Aztán hazafelé azon kezdtem el gondolkodni végül is mi szükség erre, hogy már annyira kétségbeejtő a nagy közös jelenünk, hogy már nem elég hetvenes évek béli sztárokkal meg tölteni egy papplászlósportarénát, nem elég hetvenes évek színvonalát idéző vetélkedőt sugározni főműsoridőben főköztévében főemegyben, most már az ízekhez is muszáj nyúlni, hogy érezzük, hogy meg vagyunk történve, vagy ha nem is vagyunk de legalább voltunk, vagy ha még ez sem, akkor ha szerencsésebben alakulnak a körülmények akkor talán meg is történhettünk volna. Hogy azért van minderre szükség mert jövő nem létezik? Vagy csak rágni születtünk, kérődzeni, emészteni, érezni valami édeset ami a nyállal elkeveredve megold majd mindent?
Ki kellene köpni ezt az édes nyálat a járdára és az ott kirajzolódó alakzatból megmondani a múltat, s jövendőt.

Az emberek lakásokban élnek, jobbára ezt tudják csak elképzelni létezésük keretéül, még a legmerészebbek is lakásokban élnek. Igazi alternatívák nincsenek is, csak lakások, helyek, falakkal körbehatárolt terek, a mindenből kiszakított légköbméterek megregulázása majd ezek használatba vétele.
Itt most elég hideg van, ahogy azt már megénekelte Szűcs Judit di-di-di-di-di-di-didergek, és ahogy mondtam, gyanús vagyok én már magamnak, hogy mindig valakit idézni vagyok kénytelen.
Persze a lakás az kell - noha azt hiszem igazából én soha tudtam rá vágyni, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen és ilyen fürdőszobát szeretnék, a barkácsboltokban, ha egyáltalán eljutok ilyenbe nem okoz izgalmat a bordűrok látványa, a fenyőléceket sem akarja a kezem önkénytelenül megsimogatni, a szaniterosztályon sem kap el a vizesblokki hevület, pedig a zománcozott kádak látványának ember legyen a talpán aki ellen áll . Valami olyasmit gondoltam a lakásról, hogy az azért van, mert kell valahol lenni és most sem gondolok többet, azt hiszem. Úgy hiszem bárhol tudok élni, de ezt nem merem kipróbálni, tartok attól, hogy az derülne ki, hogy sehol sem.
Ennél kidolgozottabb gondolataim nem voltak a lakásról.
Persze tudom, hogy a lakás az olyan, hogy élet van benne - már az esetben ha az ott lakók tudnak bele rakni, én mintha nem. Életet, azt. Rongyos életet, vagy édes életet, vagy bármit amit annak lehet hívni. Én meg valahogy nem tudom, hogy mit kell csinálni a légköbméterekkel, tudom, érzem, hogy itt vannak, beleásítanak a képembe és viszont, de nem értem mit akarnak tőlem, akarnak-e valamit.
Én egy légköbméterbe nem tudok szerelmes lenni, de még kettőbe se, egy tornateremnyibe se, csak attól mert rá mondhatom, hogy az enyém. Hogy ő az én tojáshéj vékony biztonságom. De szeretném ha lenne itt valami, valami ami rajtam kívüli és meleg, és nem cserépkályhának hívják. Az én fázásomnak iránya van, belülről kifelé halad és úgy tűnik semmilyen energiahordozó nem képes az útjába állni.

Fura, hogy annak ellenére, hogy mennyire gyorsan történik minden még sincs elmosódva semmi. Mintha a világmindenség a kontúrjaira ügyelne a leginkább. Mert arra azért ügyel hogy a káosz az HD és Dolby Stereo nyomon követhető legyen. (Ha már most előfizet a világvégére, két éves hűségnyilatkozattal, két hónap kedvezményt adunk) A többi nem számít.
Olyan gyorsan történnek a dolgok, de nem mosódnak el, aki lemarad annak tüköréles nagyfelbontású fogalmai lehetnek arról, hogy lemaradása mennyire tetemes és behozhatatlan. Két hét áramszünet kellene csak, vagy szanatórium, nomád tábor, dzsungel szafári és senki nem találná meg a lájk gombot. Sírna mindenki, hogy nem tudja hogyan kell bölényt rajzolni, és egyébként ennyi embernek nem is jár ekkora barlangfal.

Anyára és apára gondolok. És arra, hogy milyen jó, hogy ők ezt már nem láthatják.
Hogy ezeket a részeit már nem kell végig nézniük az én szappanoperámnak. Hogy ezek lényegi részei vagy sem az majd úgyis csak a végén derül ki. De van valami végtelenül megnyugtató abban, hogy mindig ugyanazok a szereplők és ugyanazok a szinkronhangok. Hogy van állandóság, akkor is ha nincs
Anyára és apára gondolok, és arra, hogy, isa befejezett fejezet vogymuk, egy terjedelmes zenekari mű zárótétele.
Epilógus, balra el

Világgá menni csak a rossz gyerekek akarnak. A jó gyerekeknek elég az a világ ami éppen és tulajdonképpen van. Abban szeretnek. Élni. Nincsenek tulajdonképpeni indokaim. Szökési kísérletnek kicsit azért erős, mondja bennem a hang, és ha másra nem is jó az egész, csak hogy tudjam; a hang köszöni, jól van. Ennyi ami biztos. A hang meg én és hogy köszöni. Hurráoptimizmusnak ez kicsit kevés, de a szarbólváratépítést azt azért inkább felülről súrolja. Súroltatom.Olyan igazságokat meg nem szeretnék keresni ami előtte már volt valakié, elég az, hogy minden kimondott szavam, minden leírt mondatom idézet és még csak azt sem tudom, hogy kitől. Szimbolikus vagyok, most éppen magamat testesítem meg. Amikor nem tudok idejében megállni és fal van ott ahol ajtót sejtek az egy bazi nagy szimbólum, lehet a végére járni. Végére járásnak egy kicsit azért erős (hang). Humoros vagyok. Kívülről látom magam és határozottan van az a pont amikor már vicces az, hogy nincsenek fékek. Az ember aki átmegy a falon, és csak ő veszi észre. Ez lennék én, mondom a fal túl oldalán. A szökdösős meg nem értett legkisebb királyfi, a majdnem mindjárt ember. És azért van bennem ám annyi önáltatás, hogy elhitessem magammal, hogy a falnak is bőven szar lenne nélkülem. Nem tudom, hogy vannak e dolgok amik előre ki vannak találva, hogy egyáltalán nem lenni arra lehet e azt mondani, hogy sorsszerűség. Egy csomó dolgot nem tudok, és azt sem tudom, hogyan kell mindezt észrevehetetlenné tenni, ezt a temérdek nem tudást. Abban sem vagyok biztos, hogy kell. Elheverek egy ágyon, elernyednek az izmaim, aprókat ránganak az inak, minden végzi bennem a dolgát, a tüdő ütemesen mozog. Ez lennék én, egy nagyüzem.
Az ember melegségre vágyik. Ez pont tudom. Hogy kitől.

Közhelyesen gyerekes vagyok. Közhelyesen gyerekes dolgok jutnak az eszembe, hogy felhívni tetszőleges számokat (közhivatalokét is) és a "Történetet történetért" Közalapítványra hivatkozva azt kezdeményezni, hogy híváskezdeményező és hívott történetet cserél. El kell mondaniuk életük legemlékezetesebb történetét, az alapítvány egyetlen szabályát kell csak betartani, a "történet nem tartalmazhat valós elemet".
Füllentések vágyvonala, ez lenne a neve.
Aztán teljesen idegenegeket arra buzdítani, hogy találkozzanak velünk meztelenül. Nem a szex miatt, kipróbálni milyen lehetett összefutni két ősembernek néhány millió évvel ezelőtt, hogy milyen az amikor mindenki maga van, és más semmi.
Ez a játék a Pucér időcsalók nevet kapná a keresztségben.

Asszonyok beszélnek, férfiak alszanak, azt észre sem veszik, nélkülük ment le nap, illetve föl se jött, csak el kellett játszani, hogy nekik okuk van ott lenni, már ami belőlük megmaradt, amíg a nap lemegy, asszonyok beszélnek, férfiak fekszenek. Aztán csak lámpafény, végül meg utcacsönd, ez most itt vadregény, azért kell megköszönd, mármint hogy láthatod ahogy nagy tágasok gyávábbak nálad is, mindegyik csak nyafog. Lebegnek súlytalan, tudva hogy nincs sehol, vagy mindentől messze van, nem pihen, nem lohol. A végén még felébredsz, férfiak alszanak, asszonyok beszélnek, giccsesen megy le nap.