Ma egy zöldségesnél láttam, hogy lehet kapni konzum szaloncukrot. Igen azt. Ahogy azt a barna, fehér és rózsaszín, kővé dermedésre hajlamos cukormasszát hívták ami nagy segítségül szolgált a 70-es évek gyermekinek tejfogaik elvesztésében, ideje korán.
Én a magam részéről üdvözlöm, én egy múltba révedő urbánus gyökérzetű búsuló juhász vagyok, egy majdem teljesen fekete Munkácsy kép mellékszereplője.
A rózsaszín szaloncukrot megkóstoltam, és az olyan ahogy a szaloncukor kiskátéban meg van írva. Tartani szoktam az ilyen édesipari rimékektől, többször megégettem a nyelvem, de ez esetben a félelmem hiába való volt.
A szaloncukor jellegzetes krasznaja moszkva kölni ízvilággal köszön be, jelen van a kínai szagosradír aromája, de nem tolakodóan, leheletnyi blendifogkrém, szép lecsengéssel, az E244 pedig grammra annyi szaloncukorban mint a jogelődjében.
Sokáig őriztem egy levelet. Jóbarát írta 85'-ban, valami istenverte németországi helyről, István, aki már Stephanként írta alá a levél végén nevét. Erős felindulásból, menekültstátusszal. Hogy jól van, hogy aggódnunk felesleges, még nem találta meg a számítását, de hamarosan megfogja. Birkózik a nyelvvel, igen keveset ért abból amit neki mondanak, de ez szórakoztatja is, mert a szavak magukat jelentik és nem azt amit jelenteni akarnak. Listát írt azokról a szavakról amelyek tetszenek neki és arra kért próbáljam kitalálni mit jelentenek. A lista elején ez állt: Zukunft.
Szerettem én azt a levelet ahogy kezemhez kaptam, azelőtt is, hogy elmentem volna kiszótárazni a könyvtárba ezeket a furcsa hangzású szavakat, bár javarészt nem tetszettek, mindegyik olyan volt mint ha a szétharapott selyemcukor a kagylós törésnek köszönhetően felsebzi az ínyt, a szájpadlást, vagy a nyelvet. Egyedül ezzel a Zukunftal tudtam megbarátkozni. Nem fájt kimondani és összefutott a nyál a számban, a nyelvgyöknél pontosan. Nem jelentős mennyiségű nyál, de nyál.
És mi lett volna, ha nem
Aztán hazafelé azon kezdtem el gondolkodni végül is mi szükség erre, hogy már annyira kétségbeejtő a nagy közös jelenünk, hogy már nem elég hetvenes évek béli sztárokkal meg tölteni egy papplászlósportarénát, nem elég hetvenes évek színvonalát idéző vetélkedőt sugározni főműsoridőben főköztévében főemegyben, most már az ízekhez is muszáj nyúlni, hogy érezzük, hogy meg vagyunk történve, vagy ha nem is vagyunk de legalább voltunk, vagy ha még ez sem, akkor ha szerencsésebben alakulnak a körülmények akkor talán meg is történhettünk volna. Hogy azért van minderre szükség mert jövő nem létezik? Vagy csak rágni születtünk, kérődzeni, emészteni, érezni valami édeset ami a nyállal elkeveredve megold majd mindent?
Ki kellene köpni ezt az édes nyálat a járdára és az ott kirajzolódó alakzatból megmondani a múltat, s jövendőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése