sebtolvaj

Egy tartalékjátékos vagyok, a Komorbánáti Hátra SC tartalék középcsatára. Mindent tudok a gólról, már több gólt is láttam. Az inaim, az izmam is úgy lettek erősítve, hogy a tartalékság minden ismertető jegyét magukban hordozzák. Most egy erősen akaratszagú férfi öltözőben ülök. Körültöttem a játékostársaim, a kezdők, közvetlen mellettem a többi tartalékok. A tartalékok mindegyikének zsebében 90 percre elegendő szotyola, amit a szertáros ad oda a szerelés mellé a meccs előtt. Az öltöző közepén egy ember magyaráz, tökig adidasban, széles karmozdulatokkal tátog. Az edzőbá. Biztos beszél, de ebből én semmit nem hallok, csak idegesen rángő szájat látok, elszántságot, az elszántság mögül kivillanó tökéletes fogazatot.
A kezdők ülő helyzetükben a combizmaikat lazítják, vagy csak eluralkodott rajtuk a rajtláz és idegességükben ránganak. Szemükben a vereség lehetőségének rémülete. A tartalékokéban közöny.
A tartalékok a heréjüket igazítják az adidas nadrágban. Minden valamire tartalék tudja, hogy egy esetleges 89 percben, nyilvánvalóan eredménytartásra és időhúzásra irányuló csere esetén az ő nagy mozdulatuk az a lecserélt játékossal történő pacsi előtti here igazítás. Ezzel járulnak hozzá a csapat sikeréhez, egy légiesen könnyed mozdulat, balról jobbra, vagy jobbról balra, kinek kinek megszokása szerint. És közben kipereg a zsebből, az egy percre elegendő szotyola. Jelenlétük cáfolhatatlan bizonyítéka.