sebtolvaj

Magam előtt látom ezeket hárman. A városi nyüzügét, az Kiskátét, meg a Nenét, ahogy mennek este haza a moziból. Tavasz van, vagy nyárelő - mit lehet tudni, csak az a biztos, hogy meleg van és sötét. A városi nyüzüge megy elől, flattyog a szandál a lábán, összes létező kerítésen végighúzza a kezét, legyen annak anyaga tsz-ből lopott fa, vagy  fémhulladék. Sötétbe vész a kutyák ugatása, muszájból van a csaholás, ha akarják kolbászból a kerítés. A Kiskátéba belekarol Nene, nehézkes neki a járás, és ezen a járási tanács sem fog segíteni. Keveset beszélnek, leginkább csak sóhaj, vagy jajj, néha akad egy két bazdmeg, de nem hallja úgyse senki, tök üres az utca. Ha meg beszéd mégis, akkor olyanok hogy ki halt meg, meg ki vált el, ki házasodott meg, ki szándékszik megházasodni, meghalni, és ezek végtelen variációja. A csendesebb szakaszokat a szagok töltik ki, növények és pékség. Ahogy azok ott mennek az tisztára olyan mintha annak mozinak - ahonnan jönnek -  soha nem érthetne vége, egyszerűen az a vége, hogy ők onnan hazajönnek, azaz félbehagyottság.
Félbehagyott szereplők, félbehagyott filmeken. Nagy beteg árnyékok követik őket.
Aztán hideg víz a lavórban, és retekpöttyök a bokán. Este még egy kis sutyorgás, ágyszag.
Aztán minden félbehagyva. Hát így mennek azok ott hárman abban a félbehagyott, de soha véget nem érő filmben, és egyre nagyobb árnyékot vetnek.