sebtolvaj

Letelt a mandátumom, új élet, vagyis a régi foltozgatása, az úgynevezett "úgy csinálás", aztán tegnap gondoltam, hogy akkor elmegyek még ilyen önnön szívbemarkolás jelleggel sétálok egyet, szemmel menés és a többi lelki szánalmasság rőzselángjaival a szívemben. A várban kezdtem, de nem köptem le onnan, csak széjjel néztem és konstatáltam, hogy tényleg nem lelém. És ennél a pillanatnál szóba elegyedtem magammal, egészen konkrétan az mondtam, hogy; baszod, jól nézz most szét, ki tudja mikor látod, vagy látod-e még egyáltalán, és persze az egészből csak arra fogok emlékezni, hogy figyelmeztettem magam  nézésre, a látványivászatra. Ebben a városban egyedül a házak igaziak, minden más csak csinált, de fentről a várból nem igen látszik a művilág. Az autók matchboxok, az emberek akiknek fröccsöntött műanyagszív dobog a mellkasukban azok nem is igen látszanak. Aztán le a lépcsőn, a lánchídon veszettül fúj a szél, ettől aztán mindenki olyan hősiesen néz ki amikor szembe jön. Amikor turisták csodálkoznak és mutogatnak, akkor eltudom képzelni, hogy létezik az a konstelláció, hogy jó ide megérkezni, de én ilyet már nem hiszem, hogy valaha is érezni fogok, némileg irigylem is emiatt őket, a havi nettójukat nemkülönben. Kicsinyes vagyok, de hát milyen legyek a Lánchídon, a legnagyobb magyar hídján én vagyok a kontrasztanyag.
A vár alatt, a pesti oldalon észrevettem egy házat, eddig még nem figyeltem fel rá. Nagyon szép, azt hiszem egy olyan házban lehetetlen hogy szomorúan ébredjen valaki.
Aztán betértem az ócsó pizzáshoz, ahol általános a pult mögötti bazmegolás, bár mindig más az eladó. Szoláriumozott lánykák egytől egyig, mindegyiknek átlag feletti, tejcsokibarna melle van és erősen dekoltálnak amikor a pizzás pult fölé hajolva porcióznak, szinte fél az ember, hogy önálló életre kelnek a melleik és ráesnek a magyaros pizzákra, megbontva az egy paprikás szalámi, egy erős paprika sormintát.
Aztán zárszónak a fogasház, az egyetlen hely ahol szeretek még közterületileg.
És ma már irány is a rezedaszagú Nihilvárad.