Van egy titkos tetoválásom. A homlokomom van, úgy sejtem.  Annyira titkos, hogy én se látom. Egészen pontosan: olyan titkos, hogy még egy valaki nem látja - engem is beleszámítva. Mivel ez a tetoválás ilyen titkos, arra kérném az engem  körbebarrikádozó környezetemet, hogy ugyan olvasná e le róla...,  nem azt hogy mi van oda írva, nem az érdekel, hogy: balek, balfasz vagy esetleg balfácán, esetleg rabszolga. Ez már azt hiszem megint nem érdekel, a tartalma azt hiszem már nem. Csak azt szeretném igazából tudni, hogy milyen színnel van oda írva.

Ülni hárman. Mint valami félbe maradt program, úgy ülni. Mondani is valamit, programszerűen. Egymás szemébe nézni közben, de már nem észre venni, hogy mi  ilyenkor  egymás szemébe nézünk. Ugyanazokat a mondatokat ismételgetni egymásnak, kicsit máshogy, kicsit árnyaltabban. Olyannak lenni mint egy azon fának három ága. Tudjuk, hogy valami összeköt minket, a törzs ami csetlik és botlik (járófa), de igazából már rég nem látjuk át az ágak kuszaságát, az irányt meg még kevésbé.
Egyben szomorú és kedves az, ahogy tudomásul vesszük egymást, azt hogy mi már nem fogunk meglepetéseket okozni egymásnak. Tudjuk a szórendeket, azt, hogy x ingerre mindig y válaszreakciót adunk. Szeretjük a másikban a konstanst, még ha tudjuk, hogy hol amaz, hol mi szenvedünk  meglététől. Közben sörök és körök, "mi van-ok?",  amire éppen úgy nem lehet válaszolni, mint ahogy 10 éve sem. Várni, hogy az asztalra letegye az összegyűrt papírt és aztán babrálni vele. Tovább adni. Pedig mi semmit sem adunk tovább. Mammutok vagyunk, akik tévedésből élték túl a globális felmelegedést és még vélemyényünk is van róla. Azért még is úgy van valahogy, hogy minket a fázás hozott össze egykoron és most hiányzik a megélése. Mert túlélni akarunk. Nem akarunk sietni mint régen, nem akarjuk eltaposni az összes általunk feleslegesnek tűnő szabályt. Megnyugodtunk, lenyugodtunk, azért vagyunk ilyen idegesek.
Tehetetlenül nézzük a másikat. Valaha egymást is felemeltük, most magunkat se tudjuk.
Hárman ülünk, egy adott hely legsötétebb sarkában. Igaz, biztos nem olyannak látszik innen semmi, mint ahogy valójában. Kicsit torzul az egész, de legalább mi sem látszunk. Bujdósók vagyunk, akik akkor is itt maradnak, ha az összes hunyó hazament. Bujdósók vagyunk, indiánok, kihaló félben lévő ipi-apacsok. És mindjárt részegek is. Nem jó nekünk,  mondja valaki, mondja egy, aki közülünk is bárki. Ha hárman vagyunk, azt bizonygatjuk egymásnak, hogy ez így van jól.
50% -ban el is tudjuk hinni, hol a másiknak, hol magunknak. A hiányzó 50% -ot mindig a harmadik hozza.

 

Hihető, hogy mindenkiben lakik egy illető, aki nem ő, és nem más, ez végső soron árulás.
Nem egyszerűen rosszabb az, vagy szembetűnően jó.
Mindegy hogy egy macska lakik a vizilovakban, vagy a macskában lakik a viziló.

Beautyful friend

Csiripeli a verebem, hogy megint megy a ronyrázás a blogok körül. Hogy bizonyos kiadók fantáziát látnak benne, hogy papíron, megél a fej és az írás egyaránt, persze minden nonprofit, mint hungarikum. Vállalva azt, hogy az ősből jövőbe tartó konzumtehetségeket felkarolandó, ők maguk szakadt ruhában, kenyéren és vízen éljenek, ha mégse. Safety mecénások. Aztán ehhez lehet vágni egy jó pofit, hogy nálunk ilyen korcs a non-profit és vagy elfogadni az álságos hízelkedést, vagy azt mondani ácsi, és alig hallhatóan utána tenni, hogy punktum.
Olyan ez az egész mint ha a star wars-ból akarnának csinálni musicalt. Hasonlatos lenne abban is, hogy biztos jó sokan lennének kiváncsiak az önjelölt zsenikre, úgy értem önmagukon kívül, de attól még minden hamisan szólna, de ez számít ebben az egészben a legkevésbé. Az ember olyan lény, hogy ha megatlálod a módját, minden elvéről lebeszélhető. Még akkor is, ha sose volt neki, csak úgy mindekinek könnyebb. De hát mindnyájan ezt szeretnénk. Azt, hogy könnyű legyen.

Nagyon kiváncsi lennek ha e sorok írója jó szerencsének híján, mondjuk beleszületik Irak kellős közepébe (azon túl, hogy idétlen kaspót hordana a fején)akkor most nem azon merengene e, hogy nagybetűvel írják e a nagybetűs életet. Gondolatban azért eljut a Clark Ádám térig, szív, ürít, de nem dohog. Egész jól el lehet úgy lavírozni egészen sok évet, hogy tényleg nem mondunk véleményt (vagy nem merünk, vagy nincsen olyanunk), kellemes luxusfotel az ilyesmi,  elterpeszkedhet benne a tohonya lélek.
Na már most Amerikába menni így se nagyon könnyű mostanság, még ha történetesen lengyel származású az ember akkor se, hát még ha egyszerű kismagyar, /minden magyar az/. (t.i a lengyelek az Iraki invázióban olyan létszámmal vettek részt, hogy meg lett ígérve nekik a vízumkényszer feloldása. Megígérve lett. Betartva nem.)
Aztán, ha valakinek nagyobb probléma az, hogy esetleg nem lehet bébiszitter az Egyesült Államokban, mint az, hogy nem tud eljutni a városában á-ból bé-be, ami lássuk be minden banalitása ellenére is életszerűbb, sokakat érintő probléma, akkor most épül, most épül, ha nem is magas Déva vára, de egy baszott nagy hajó, aminek a mérete sokszorosa a Titanicénak, így aki nem érzi jól magát, mehet. Amúgy is fogy a magyar, ne akasszuk meg a történelem fogaskerekét.
Fura dolog a biztonság. Miért kell félteni ennyire ezt az embert? Miért fél ennyire az ember? Csak nem rossz a lekiismerete. Csak nem valami olyat tett amire jó érzésű, szabad gondolkodású embernek fordul egyet a gyomra és sercint egyet a forró aszfaltra? Félni az fél, akinek van félni valója, maradjunk ennyiben.(Ide ölteném még azt tényt, hogy a kommunista blokk leérinthetetlenebb vezérei is lementek néha a nép egyszerű gyermekeihez egy kis buksi simire, pedig hát ha lelővés egyszerűen nem jöhetett szóba, de azért egy eltévedt saller azért sanszos lehetett volna). Csak annyit jelent ez, hogy nincs rendjén az - nagyon nincs rendjén - amikor egy vezér fél az általa vezetettektől.
Ha idelátogat az amerikai elnök, akkor nem azt kell mondani, hogy ne jöjjön, mert nélküle is dugó van. Egyszerűen csak annyit lehetne tenni, jelezni a magunk eszközeivel, tehát nem az életére törni, hogy ártatlan embereket nem szép dolog kínozni  és elmesélni neki, hogy pl 56-ban kb olyan kihallgatási eszközöket használtak mifelénk, mint most ők. És hogy mi azt már többnyire megbántuk. Egy szóval azt lenne ildomos mondani neki, hogy mi bárki seggét hajlandóak vagyunk ilyen olyan előnyökért fényesre nyalni, csak legalább a keze ne legyen véres. Be sem kell tartani az ígéreteket, mi már azt is elhisszük, hogy amikor valami szar lesz, az értünk van.
Egyébként pedig nincs azzal semmi baj, ha két idióta találkozik. Örüljön az ország kórterem.

        Destroy Everything You Touch  - for president

Egy ország morális helyzetét jól példázza az, ha a honi médiában pozitív érvként hangzik el az, hogy míg a hígagyú George W Bush érkezésekor Ausztriában 15.000 ember tüntetett, addig hazánkban 9 darab ember érezte azt a gondolatot magáénak, hogy a világ vezető hatalmának vezetője egy pszichopata, aki egy nem kizárólag torz lelkűek által alkotott társadalomban méltán számíthatna a fasiszta jelzőre. Mit ugatok, én is itthon vagyok. Erre vagyok nevelve. Ezt tette velem a szolgalélek nevelde.

Amikor nincs jövő, akkor marad a múlt. Nézd csak a sok retróruhát, retróbiciklit, retrómulatót, retrófiút, retrólányt. a retrótortán a retrómarcipánt, a retrómetróban a retróhuzatot,  a retrót a köbön, a retrót bárki szemében, szemérmed is csak retrószemérem, retrósebeden retró a tapasz. A jövőd is retró, oda meg vissza az. Retró az enediken. Kimaradsz valamiből, ami nem te vagy, és még bánni is van merszed. És ami nekik a retró, az neked marad csak a jelened. Úgy mint egy filmben az utolsó jelenet. (ami volt, te már csak aztat, de csak aztat szereted)

Kicsi a pondró, de a fejében olyan nagy a gondolat, hogy világokat képes azzá tenni ami végül is önmaga. Vonagló semmikék, semmi kékké. Enyészségedre, azt mondják egymásnak, ha egy pollenfelhőben tüsszentenek. Ilyenkor egy sarokban kucorog a belém nevelt némaság, mellette tanult cinizmusom, úgy ahogy csak egy pedigrés kutya liheg. A nagy hőség ellenére, úgy felhúznám a vastagtalpú csizmám, hogy ne legyen közöm (a) semmihez.

Levegőtlen ez a szoba. Kinyitom az ablakát. Így elhárul minden akadály, jöhet be a kinti, közös levegőtlenség. Levegőtlen ez az ország(?). Ki kéne nyitni valamit, úgy értem, ki kellene nyitni egyszer valaminket, ami nem csakrális, nem szakrális. Egy szemet, vagy ha már azt nem, akkor egy szájat. Ha nem is a magunkét, hát akkor legalább valakiét, egy másét. Aztán ha az se segít, akkor a gázcsapot.

Stein-nek szólította mindenki, később Stety lett, pedig Steinernek hívták, ha hívták volna valahogy. 1923 november 9-én született, ha akarjuk a Magyarországon. Épp azon a napon, amikor egy Thomas Maplethorp nevű ausztrál, a laboratóriumában azonosítja a nukleoteineket. Ha valóban megszületett volna, ez évben lenne 83 éves. De nem született meg, ám ez nem volt ínyére sehogy, ezért hát egyszerűen csak lett. Mert nagyon akartam, hogy legyen, de az is lehet, hogy ő akarta úgy, hogy ennyire akarjam őt lenni. 4 testvére nem volt, köztük ő volt az első, a nem szülött. A természet őt kihagyott ziccernek szánta, játékvezetői tévedésnek, vis majornak.
Gyemek korát falun töltötte szász származású nagyszüleinél. Nagyapja halász volt, így Stety mindent tudott a halakról. Később pontosan annyit is beszélt, mint azok a kopoltyúsok.
Katona ideje alatt a mennyasszonyát elszerette a testvérbátyja, Stety hazatértével nem szólt egy szót sem. Soha többé. De még papírra sem írt. Lógott a világon és a világ is lógott rajta.
A második világháború egy öreg diófa alatt érte. Nem látszott semmi érzelem az arcán, amikor a hírt meghallotta, csak annyit mozdult, hogy bal karját meghajlította, úgy hogy az alkar és a felsőkar összesimult. Könyök hajlatába szorult a háború levegője.
Stety aztán így élt még vagy harmincakárhány évet, behjlított karral, némán, lógatva magát a világon, s a világ is hagyta őt magán fityegni.
1976-ban, egy nyári délután, tévé nézés közben egyenesítette ki a karját, lassan keveredett a régi levegő az új szelekkel. A képernyőn Németh Miklós dobott olimpiai aranyat érően nagyot a montreali olimpián. De ezt Stety már nem látta,  mert vissza ment oda ahonnan jött, a nem is voltak közé. Nem hagyott maga után egyéb nyomot, mint a könyök hajlatába szorult, évtizedeken őrzött levegőt. Tettenérhetetlen volt a jelenléte.

Nő a szárnyam. Nem olyan nagy. Jó, ha egy hetet át lehet vele röpülni, de azt biztonságban. Afrika messze van.

Egy nő a szárnyam. Nem olyan nagy (mint hiszi). Jó egy hetet át lehet vele repülni. Biztonságban.
Afrika én vagyok.

A cipőimmel mindig is elmélyültek voltak a kapcsolataim. Nem törekedtem rá, egyszerűn így vagy úgy alakult és én engedelmesen tudomásul vettem. Hogy ő az enyém, én az övé és azt is, hogy cipőt lehet szeretni. Nekem tetsző dolog a számolás, az életemet is cipők szerint szakaszolom. Így vannak életemnek cipőszámítás előtti - c.e, és cipőszámítás utáni - c.u történései. A cipőszámítás 1972-ben kezdődött, amikor is egy centrum hétfő alkalmával fekete-fehér lakkbőr anyagú, talpát illetően méhsejt mintás cipőre bökött rá a kezem. Együtt volt a család, azaz hárman az áruház csalóka neonfényében, csomagoló papírok illatának felhőitől körbe ölelve.
A cipő kicsi volt rám. Már meg nem mondanám, hogy pontosan hol szorított, de szép volt a talpa. Hátra fele nézve ment hetekig benne az embergyerek, bele pocsolyába, nézve milyen mintázatot hagy maga után. Most hogy így eszembe jut, sajátos performance lehettem volna, ha akkor van az ilyesmire igény. Aztán lett is igény az ilyesmikre - nem hagyományosan művelni a hagyományost -  de akkor már én nem annyira szerettem haladni, hátra fele nézve sem meg egyébként sem. Amikor a haladásnak van keletje, akkor azt veszem észre magamon, hogy menthetelenül elhevernék. Így van ez azóta is.
Aztán később, Komárom nagyon is északibb felén vásárolt Botas cipő, a kék-fehér, a velúr, amiben szaladva lehetett csak mindent csinálni, szemetet levinni a negyedikről, vagy elkésni karénekről és a házfal párkányára állva nézni a többieket, ahogy ezredszer is makacs megátallkodottsággal kezdenek bele a "serkenj fel kegyes nép, mosolyog az hajnal" (hamis archaizálás, amit annyi idősen nem nagyon lehetett érteni).
Később a barna jellegtelen félcipő, műanyag talpávall, amivel minden különösebb akarás nélkül is meglehetett nyerni a ki tud tovább csúszni a jégen versenyeket a nagyszünetben. Ki kellett otthonról lopni, aztán a tejbolt előtt levenni, le az ormótlan csizmát, és felváltani erre, a biztosra. A barna jellegtelennek köszönhetem, hogy a téli hónapokban respektem volt az isiben.
Aztán még rengeteg cipőm volt, amire szívesen emlékszem vissza, úgy is mint első találkozás, vagy végső búcsú. Azonban mindegyik cipőmre igaz volt az, hogy átmeneti. Csak nem mindig át.

Fontos és nem fontos között különbséget tenni; nem fontos.

Lehetőségek országa. Lehetőséged van - lehetőleg valami - olyasmit csinálni, amit egyáltalán nem kellene. Ha vagy olyan ügyes, hogy mégis, valahogy olyas valamit csinálsz, amiben a kedvedet leled, uram bocsá'; hasznos. akkor abba lehetőleg dögölj bele. Nem feltétlen fizikailag. Valahogy.

A sün az nem disznó. Az ebi az nem hal. A teknős az nem béka.
Akkor én mi vagyok? Ami van, az mind definiálhatatlan.

Az utóbbi napokban próbálom valahogy képileg elképzelni magam. Mint ha megfogalmazása lenne ez annak a sok valaminek, amire azt lehet mondani, hogy az pontosan a nem túl sok és a semmi közt lebeg, kényes egyensúlyban. Ez nem valami nóvum, egy ideje már ez van, ez a köztes. Mit szépítsem, nem egy ideje van így, hanem évtizedek óta. De most az van, hogy nem hogy papucs orrán pamutbojtnak nem tudom elképzelni magam, de asztalon felejtett golyós ironnak is alig. Aztán, már meg nem mondanám hogy honnan jött, de végül is valami féle belső kényszer hatására, az ágyon elnyúlván, délutáni napsütésben szívesen gondolom el magam mint ((szeretet)éhes proletárt. De ez csapda, mert ha isten'uccse sikerül, akkor az nem jó (proletárnak lenni 2006-ban feletébb atavisztikus, az éhség meg tkp le van szarva, már csak a relatív volta miatt is) Ha pedig nem mén az elképzelése mindezeknek, akkor marad az asztalon felejtett golyós iron, mint képi metafórába gyömöszölhető, egyáltalán nem kizárólagos valóság. Viaszkos vászon és konyhaasztal, csészék rajzolta, kávéból való körív. Az otthon és az ő melege.
Nekem meg nincsenek is rá szavaim. Az utolsó életben maradt proletár vagyok, de sehogy nem tudok annak látszani.

Sok féle módon lehet csinálni. Lehet úgy, hogy mondjuk az ajtó bal szélére áll az ember, aki bennem lakik, ügyelve arra, hogy egy másik ember léptékével mért embernyi szélességet biztosítsak az elhaladásra. Természetesen rugalmasnak is kell lenni ennek megítélésénél, mert az emberek vastagsága nem konstans érték. Állandó önrevíziót igényel, és állandó pozíció korrekciót. Aztán, ha az ember, aki bennem lakik és szerencsés esetben jól választotta meg a helyet, akkor még nyitva marad a kérdés, hogy melyik legyen a fő kéz. A fő kéz az tart, a másodkéz az szakít, majd gyámoltalanabbjának, vizuális első áldozóknak irányt mutat, majd a nála maradt adminisztratív jellegű salakanyagot a bal farzsebében helyezi el. Végül függönyök elhúzása, ajtóknak gondos bereteszelése jő el. Egyszerűen hangzik, de sok gyakorlás kell, hogy az ember igazán ráérezzen az ízére. Egy dolgot tilos. Tilos azt gondolni közben, hogy ez valójában egy egszisztenciális elfekvő, az önértékelés siralomháza. Tilos gondolni minden ilyesmire, de előforduhat. Ilyenkor lámpát kell oltani és a büféhez kell/lehet fáradni. A sorren is közömbös. Nem lehet elrontani, még ha akarnám se tudnám.

Ma átmenetet képeztem, onnan jöttem ahova érkeztem. Pestről Budára, Budáról Pestre, semmi sincs veszve. Egyedül voltam, azon a fehérnek éppen hogy tetsző  hídon és rajta metsző szél is volt aztán, mégpedig permet - bele az arcba.
Egy not droid által körbe vizelt térbe érkeztem, azaz hogy bele léptem egy képbe (korábban az volt, hogy verebek, mackók, most meg csak én), amit az ember soha nem úgy képzel, amilyennek egy ilyen helyet képzelhetni lehet talán. Ez a Tabán. Aztán a célban, ott várt már B. Józsefné, akit biztos csúfoltak hajdan az iskolában, és most elégtételt úgy vesz ezen a csorbán, hogy órákat lopkod másoktól el, a szobája gettó, ő maga klepto, mán', ha az idő jön kettőnk közt szóba. 12-szer íratja le velem a nevem, mintha valami hiba volna ez a részemről, melyet egyszer és mindenkorra szeretne belém vésni, okulásképpen. B. Józsefné, ha akarom kedves, ha akarom semmilyen, de leginkább távolságtartó, ezt azzal nyomatékosítja, hogy bár nem lehet tudni, mióta lakta ő be azt a 6 négyzetmétert, de jól hozzábarnult már a bútorzathoz, szőnyeg mintákat hord a blúzán és jól áll neki a eldzsi téefté.
Aztán haza felé, megint ugyanazon a hídon megállok egy kicsit és vödörnyi kérdőjelet öntök egy néven nevezhető folyóba. Csak lefolyig mohácsig, de lehet hogy tovább. Jó lesz matrózoknak kétes eredetű betűlevesbe. A Duran szendvics kirakata előtt két molett nő fényképezi felválva egymást, kényes ellenpontként (mint gebe) én reflektálódok a kirakat üvegén.
Most pedig el indulok arra a helyre, ami az egyetlen olyan, ahova szivesen. Oda ahol semmi sem a hátam közepe.
Aztán este soha lesz.