Az utóbbi napokban próbálom valahogy képileg elképzelni magam. Mint ha megfogalmazása lenne ez annak a sok valaminek, amire azt lehet mondani, hogy az pontosan a nem túl sok és a semmi közt lebeg, kényes egyensúlyban. Ez nem valami nóvum, egy ideje már ez van, ez a köztes. Mit szépítsem, nem egy ideje van így, hanem évtizedek óta. De most az van, hogy nem hogy papucs orrán pamutbojtnak nem tudom elképzelni magam, de asztalon felejtett golyós ironnak is alig. Aztán, már meg nem mondanám hogy honnan jött, de végül is valami féle belső kényszer hatására, az ágyon elnyúlván, délutáni napsütésben szívesen gondolom el magam mint ((szeretet)éhes proletárt. De ez csapda, mert ha isten'uccse sikerül, akkor az nem jó (proletárnak lenni 2006-ban feletébb atavisztikus, az éhség meg tkp le van szarva, már csak a relatív volta miatt is) Ha pedig nem mén az elképzelése mindezeknek, akkor marad az asztalon felejtett golyós iron, mint képi metafórába gyömöszölhető, egyáltalán nem kizárólagos valóság. Viaszkos vászon és konyhaasztal, csészék rajzolta, kávéból való körív. Az otthon és az ő melege.
Nekem meg nincsenek is rá szavaim. Az utolsó életben maradt proletár vagyok, de sehogy nem tudok annak látszani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése