Ma átmenetet képeztem, onnan jöttem ahova érkeztem. Pestről Budára, Budáról Pestre, semmi sincs veszve. Egyedül voltam, azon a fehérnek éppen hogy tetsző hídon és rajta metsző szél is volt aztán, mégpedig permet - bele az arcba.
Egy not droid által körbe vizelt térbe érkeztem, azaz hogy bele léptem egy képbe (korábban az volt, hogy verebek, mackók, most meg csak én), amit az ember soha nem úgy képzel, amilyennek egy ilyen helyet képzelhetni lehet talán. Ez a Tabán. Aztán a célban, ott várt már B. Józsefné, akit biztos csúfoltak hajdan az iskolában, és most elégtételt úgy vesz ezen a csorbán, hogy órákat lopkod másoktól el, a szobája gettó, ő maga klepto, mán', ha az idő jön kettőnk közt szóba. 12-szer íratja le velem a nevem, mintha valami hiba volna ez a részemről, melyet egyszer és mindenkorra szeretne belém vésni, okulásképpen. B. Józsefné, ha akarom kedves, ha akarom semmilyen, de leginkább távolságtartó, ezt azzal nyomatékosítja, hogy bár nem lehet tudni, mióta lakta ő be azt a 6 négyzetmétert, de jól hozzábarnult már a bútorzathoz, szőnyeg mintákat hord a blúzán és jól áll neki a eldzsi téefté.
Aztán haza felé, megint ugyanazon a hídon megállok egy kicsit és vödörnyi kérdőjelet öntök egy néven nevezhető folyóba. Csak lefolyig mohácsig, de lehet hogy tovább. Jó lesz matrózoknak kétes eredetű betűlevesbe. A Duran szendvics kirakata előtt két molett nő fényképezi felválva egymást, kényes ellenpontként (mint gebe) én reflektálódok a kirakat üvegén.
Most pedig el indulok arra a helyre, ami az egyetlen olyan, ahova szivesen. Oda ahol semmi sem a hátam közepe.
Aztán este soha lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése