sebtolvaj

Ülni hárman. Mint valami félbe maradt program, úgy ülni. Mondani is valamit, programszerűen. Egymás szemébe nézni közben, de már nem észre venni, hogy mi  ilyenkor  egymás szemébe nézünk. Ugyanazokat a mondatokat ismételgetni egymásnak, kicsit máshogy, kicsit árnyaltabban. Olyannak lenni mint egy azon fának három ága. Tudjuk, hogy valami összeköt minket, a törzs ami csetlik és botlik (járófa), de igazából már rég nem látjuk át az ágak kuszaságát, az irányt meg még kevésbé.
Egyben szomorú és kedves az, ahogy tudomásul vesszük egymást, azt hogy mi már nem fogunk meglepetéseket okozni egymásnak. Tudjuk a szórendeket, azt, hogy x ingerre mindig y válaszreakciót adunk. Szeretjük a másikban a konstanst, még ha tudjuk, hogy hol amaz, hol mi szenvedünk  meglététől. Közben sörök és körök, "mi van-ok?",  amire éppen úgy nem lehet válaszolni, mint ahogy 10 éve sem. Várni, hogy az asztalra letegye az összegyűrt papírt és aztán babrálni vele. Tovább adni. Pedig mi semmit sem adunk tovább. Mammutok vagyunk, akik tévedésből élték túl a globális felmelegedést és még vélemyényünk is van róla. Azért még is úgy van valahogy, hogy minket a fázás hozott össze egykoron és most hiányzik a megélése. Mert túlélni akarunk. Nem akarunk sietni mint régen, nem akarjuk eltaposni az összes általunk feleslegesnek tűnő szabályt. Megnyugodtunk, lenyugodtunk, azért vagyunk ilyen idegesek.
Tehetetlenül nézzük a másikat. Valaha egymást is felemeltük, most magunkat se tudjuk.
Hárman ülünk, egy adott hely legsötétebb sarkában. Igaz, biztos nem olyannak látszik innen semmi, mint ahogy valójában. Kicsit torzul az egész, de legalább mi sem látszunk. Bujdósók vagyunk, akik akkor is itt maradnak, ha az összes hunyó hazament. Bujdósók vagyunk, indiánok, kihaló félben lévő ipi-apacsok. És mindjárt részegek is. Nem jó nekünk,  mondja valaki, mondja egy, aki közülünk is bárki. Ha hárman vagyunk, azt bizonygatjuk egymásnak, hogy ez így van jól.
50% -ban el is tudjuk hinni, hol a másiknak, hol magunknak. A hiányzó 50% -ot mindig a harmadik hozza.