Isten hozta önöket a Déva Plázában. Az üzletet Kelemen főigazgató úr fogja személyesen megnyitni. Elvágja a szalagot, megnyomja a gombot, aláírja a passzust, parolázik és maguk már özönölhetnek is. Teljes egy napig.
Mert mi megérezvén az idők szavát, nem akármilyen épületet terveztünk Önöknek.
A vásárlóközönség igényei szerint vagy reggel, vagy este, de 24 óránként minden körülmények között, vagy azok dacára leomlik. Igyekeztünk, hogy üzletünk hasonlítson Önökre, tehát eldobható.
A 250 000 ezer négyzetméterbe több tetszhalottat építettünk bele. A kirakakatokat megalázottakkal és megnyomorítottakkal díszítettük fel. Kellemes vásárlást, reméljük, holnap ismét eljönnek az átadásra!

Félálomnapló#01

- Lauter Ruténiának igaza van.
- Mit mond?
- Hát hogy rutin. Azt a metódust amiben annak van a nagyobb érvénye, ami nem látszik. Pl: ha nem látod a napot, akkor persze, hogy azt várod, hogy lásd.
- Rutin?
- Le kell vetkőzni. A rutin sok esetben rossz. Pl: ha van egy intézet, leszedjük a tetejét, hogy piramisra hasonlítson. Na az már rutin.

- A műkedvelő mit műkedvel?
- Bármit, kis négyzetet, nagy kört, vagy esetleg kiskutyát.
- A műlovarnő olyan furcsa, hogy meghalt végülis. De nem teljesen halt meg, csináltak róla egy képet, és az mint egy kocsonya, az ő mozdulatlanságát veszi körbe.

- Legközelebb én veszem az indikátort.
- Milyen indikátort?
- Ami megmutatja az embernek, hogy mennyire szereti a tavat. Mert behortad a sarat és én elvitettem a tavat és most kéményt építettem a helyére. A füstbe nem lehet belelépni. Zongorát is lehetett volna venni, mert egy hangközbe se lehet belelépni, de a zongora drága és nem is lehet például az ablakon keresztül jól látni. Ezért majd én veszem az indkátort és akkor már minden rendben lesz. Nagyon fontos, hogy az ember biztosan tudja, mennyire is szereti azt az adott tavat.

Szkud Nyulaz szigete. A fesztiválon különböző lépcsőket mutatnak, emelkedő olajszinttel. Ez a hídi szauna. Dandan. Ő csinálta.
- Ő milyen, dán?
- Azt nem mondják meg soha az ilyen esetekben. Minden egyforma, csak más más nagyításban látjuk, 25 és 50-szeresben. A középületeket 50-szörösben. Minden ugyanakkora, csak más más nagyításban látjuk.

Elfen hercegnő, defektusában harapdál. Nutilon a herceg, barlangban lakik, összekeveri a sajtokat az ásványokkal. Van egy Kratofill típusú tolla, ami nagyon híres, azzal amit leír rögtön valósággá válik. Engem is ő írt le.

Rebeka 135 - csápízű italpor

Szappan mellé ajándék ekcéma, és a joghurt ami hidratálja a nyelvet és a szájbőrt. A légmell négyszögesítése van még hátra. 2023-ban fel fogom találni a kézírást.

Ami velem kapcsolatos az én vagyok, amiben részt veszek és amit szemlélek az velem kapcsolatos.

Hátplét upgrade.

Lenne egy vállalkozásom. A külső kerületekből hoznék be hón alatt nagyobb kiterjedésű, erős ruhaszennyezési faktorral rendelkező tárgyakat, és a belvárosban a tetszőleges kukába hajítanám. Csak olyan útvonalat vállalnék, ahol legalább háromszor kell átszállni, és az útvonalnak legalább tartalmaznia kell egy olyan közteret, ahol sok a hajléktalan, és azok megköpködhetnek.
Nem feltétlenül a súly a fontos, olyan tárgyak lennének a kedvenceim, amelyeket nehezen lehet tartani, nincs rajtuk fogás, és/vagy gyenge papírcsomagulásúak. Makacs foltokat okozó tárgyak esetében általában maszatspecifikus kedvezménykonstrukciókat dolgoznék ki.
Ha az adott tárgy - még a fentebb említett szempontokon felül - randa, és valamely alkatrész hiánya miatt használhatatlan, a teljesítés ingyenes.
"Mindenki lehet 15 percig hajléktalan" jeligére.

Mi a faszt keres a hónom alatt egy hot plate? sorstarsak.hu kategória. Hát tkp. alá rakták ezt a hátplétet, de rakhattak volna alá kockás plédet is, plüss üllőt, cserépkályhát. Azt is hagytam volna. Olyan fajta vagyok. Csak emelgetem a szárnyamat, aztán sutty, már alatta is van, amit alá akartak rakni.
És akkor minden régi szép tárgy megcsúnyul, és mondani is kellene valamit, leginkább azt, hogy hát izé, nem, köszönöm, elég jól elverdesek, de nincs már igazán kinek, meg nem is jön a számra.
A Balaton Vendéglő neonja is leszakadva, ha hunyorítok, még látom hol volt a kék és hol volt a sárga, és előtte az a meztelen női szobor, na az is mintha felszedett volna némi felesleget. És a hátplétből elindul kifele az avas olaj. Rá a hajra, be a bőr alá, be a gyerekkor alá, mindenhova beférkőzik és bűzlik. Szétrágja belül a szépet.
Aztán meg fáj, és nem úgy fáj, ahogy egy fog, vagy nem úgy, ahogy egy tályog. Úgy fáj, hogy az ember készületlen azt elmondani, mert nem a fájdalom mértékegysége a fontos, hanem a milyensége. Amikor hátplétet dugnak a szárnyam alá, hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy angyal vagyok, és goromba leszek.
A hátplét egy szimbólum, egy mauzóleum, de csak az látszik, hogy viszem magam a saját hónom alatt, és konkrétan azt jelenti, hogy ha valaminek hátat fordít az ember, akkor maradjon is úgy.
Lebegjen abban a baszott nagy semmiben, amit üres óráiban feldíszit ezzel-azzal.

Úgy néha nem ártana, ha nem csak közigazgatási reformok lennének, hanem egyéb, általános, mindent érintőek is.
Minden górcső alá lenne véve, ami benne foglaltatik a nemzetnek a ő szép testében.
Így az összes kollektív mondat, amit álmodból felkelve is. Ott dolgoznék a Kollektív Mondatügyi Hivatalban. Egy nap mit sem sejtve bemennék, és ott várna az asztalomon a Himnusz. Cirkalmas betűkkel lenne ám, ahogy illik, meg bazi szép sárga papír is. Könyökig meg lennék hatódva, és még a bajszomat is megpödörném, de addig azért nem mennék el, hogy azt mondjam, hogy ripityom. Árnyalatokat ismerő közhivatalnok lennék. Aztán felhívnám Emmácskát a Hazugságügyről, hogy ugyan ők küldték-e át. És akkor Emmácska mondaná is nekem, de úgy ám, hogy suttogva is egy kicsit, meg megszeppenve is egy kicsit, hogy igen, ő küldte át személyesen, de nem saját jószántából, mert neki amúgy sincsen olyanja, de Turul elvtárs szerint már nem tűr halasztást az ügy. Nem lehet tologatni a dolgot, most már be lett ígérve, hogy akkor most aztán minden tisztába lesz téve. Épülnek az emeletes autópályák, közvetlen Malév járat Etelközbe, ilyenek. És akkkor az osztályvezető, az Engelszné szólt neki, mármint Emmácskának, hogy tolja át az aktát nekem, és találjak benne valami megreformálni valót.
És én találnék is, úgy nekiesnék a Himnusznak, mint a balsors. Azt a mondtatot reformálnám meg, hogy itt már meg van minden bűnhődve, előre és hátra, vica és versa. És neki is látnék, mert ugye az világos, hogy a múlt az egyáltalán nincsen megbűnhődve, hiszen állandóan az van, hogy jelenidejűleg történik a bűnhődés, más se történik, de nekünk az se nagyon megy, nem fűlik hozzá a fogunk. Apáink vétkeiért vezekelni nincs bennünk hajlandóság. A jövő - amit egyébként javasolnék, hogy Úniósan is legyen hungarikummá nyílvánítva - az meg ott lenne felejtve Ázsiában. Igen, a kurva besenyők miatt olyan gyorsan kellett a csapatmozgásokat végezni, hogy ottfelejtődött, pont az. De ugyan ki is tudhatta akkor még, hogy kellhet az egyáltalán. Senki se mondta, mire kell, mire lehet használni, annyit lehetett tudni, hogy van, és nekünk ennyi elég volt. Akárcsak ma.
Nem mellékesen az se biztos, hogy az egyáltalán a miénk volt valaha is.
Ezért aztán úgy látnám jónak, hogy jobb ha meghúzom a Himnuszt. Viszont így meg nem volna ki az A/4-es terjedelem, ami azért egy valamire való ISO 9002-es Himnusztól elvárható lenne. Ezért aztán a következő sorokkal pótolnám az elaggott sorokat: "Az Országgyűlés elnöke szerint akár elkerülhetetlen is lehet egy
pártkongresszus. Bízik benne, hogy a Zuschlag-ügy elszigetelt jelenség." Picit döccenne a prozódia, nem mondom, de Bartók és Kodály országában elvárható lenne, hogy ez ne jelentsen gondot.
És ekkor átküldeném Emmácskának a javítást. De ezt is mondaná, hogy nem lesz ez jó, mert közben Turul elvtársat menesztették, és báró von Marx lett Hazugságügyi miniszter.
És akkor kezdhetném az egészet elölről.

Egy villamoson ülünk. Valamikor. Nyár van és kora este, nagy és nehéz szagos este, talán augusztus. Egy villamoson ülünk, anya meg én. Nem az én anyám, hanem az anya. A kanyaroknál egyszerre táncol az összes kapaszkodó, és mi is úgy biccentjük a fejünket, velük együtt. Mi vagyunk a vendégek. Tartunk. Valahonnan valahová. Anyám a fiát nézi, nem engem, hanem a fiút. A fiú pedig látja, hogy anya szép, a haja frissen ondolálva, arca tükröződik a szerelvény ablaküvegén, és az az ottani arc, ha lehet, még szebb mint a valóságos. Hosszú az út, és egyszer át is kell szállni a közvágóhídnál. Közben tél lesz, vacak betonváróban reszket az anya és a fiú, a hófelhők közül nézi őket a szentlélek. A fiú rugdossa a jégcsapokat egy villanyoszlopról, és közben elolvas egy odaragasztott hirdetést. Özv. Sóváry Elemér táncórákat ad. A vágóhídon marhák kontúrjai látszanak, szürke és fehér felhőket lehelnek, világít a szemük, ha elmegy egy autó. A fiú olyankor hunyorít. Aztán már megint egy villamoson ülnek, az anya és a fiú. A fiú az anya arcát nézi, és néz egy másik arcot is. Amelyik tükrözödik az ablakon, egybe is olvadna a kinti világgal, de az csak átrohan rajta.
Anya tükörarca szép, kissé kócos, de frissen van festve, újabban őszül.
Átrohan anya arcán a Fővárosi Húsipar, a Fegyver- és Gázkészülék Gyár, a XX. kerületi közkórház, egy postahivatal, az ismeretlen katona emlékműve és egy zöldséges bódé. És az anya hagyja, hogy ez rengeteg dolog átmasírozzon rajta. És akkor a fiú az egész út során először szól az anyához.
- Emlékszel, hogy a kanyar után mindig gázszag van?
- Igen.
Azelőtt, azóta sem beszéltek erről. De mindketten tudták ezután már mindig, hogy közösen fogják várni azt, hogy mi lesz a kanyar után. A gázszag lesz az a pont, amikor a legközelebb lesznek egymáshoz. Egymásra néztek ilyenkor, de soha sem beszéltek. Néha volt úgy, hogy elmosolyodtak.

Szertenézek és nem lelem. Bármennyire is meresztem - hol a seggem, hol a szemem -,  akkor se.  Pedig jól csak a seggével lát az ember, már annak okán is, hogy akkor van háttal. Az isten se érti, sőt, van az az érzésem, hogy ő se leli. Nem problémáznék én ezen, mert elfogadom, hogy lehet ilyen is, hogy természetszerűleg nincsen az a lelnivaló. De nem erre rendezkedtem be, hanem arra, hogy szertenézek és lelem. Akárki akármit mondott, mond és fog mondani. És nem is biztos, hogy szertenézést követő lelés esetén érteném, meg hogy mondanék valamit.
El van veszve az a lelnivaló, és én is el vagyok veszve abban az elveszettben.
Honkérdések gyötrenek, és szerintem ez magamra nézve is nevetséges. Másik lakás kéne, tágasabb, Etelközi panoráma, nyereg alatt puhított életérzés, finnek és ugorok megbonthatatlan nihilizmusa. Emese rosszat álmodott. Lazán, lazán, szerinte nem.

A rendszerváltás befejeződött. Végre. Honfitársaim, rókafiak, megérte a sok türelem, végre lehet kapni nitromangalicát.(A homárkrémleveshez meg remélem adnak  erőspistát)

Egyszer átkísértem egy vakot a zebrán. Amikor elbúcsúztunk azt mondta: viszlát! Ezt a nyelv tapintatlanságának fogtam fel.

A Muhar Feriben az volt a jó, ami egyben a rossz is. Az, hogy ő volt az utolsó. Minden tekintetben. Már mindenki bevezettette a gázt, ő nála volt egyedül sparhert. Politikai alapon.
Egy délután alatt képes volt elinni a nyugdíját. Látens tisztelet övezte emiatt. Az összes cipője olyan furcsán félre volt tapodva, hogy úgy tűnt, mintha azok a cipők igenis röhögnének. Ez persze nem bizonyítható. Szórólappal fűtött. Folyton elfeküdte a haját, úgy festett, mint egy nyugalmazott cirkuszi kakadu. Trágárul beszélt, és teliköpködte a Lenin teret slejmmel. Most már Kossuthnak hívják és pártsemleges park van benne. A Muhar Feri biztos meghalt azóta már, valahol a világban van vagy hat pár röhögős cipő.

...szimbolizmusa mindössze metaforikus volt...

azt az angyalos gecit nem tudom soha megjegyezni. Melyiket? Hát ezt mondom, hogy nem tudom megjegyezni. Még a címét sem. Valami angyal van benne, aki ezt azt csinál. És azt kell majd tényleg vizsgára? Igen, de nem jut eszembe a neve. Valami angyal vagy tündér eszik benne, meg alszik. A Bóbita? Az, hát a faszomba, ez sose jut az eszembe. Csak így tudom mondani, hogy vacsorázik, meg van benne valami malac is, de ha én azt kapom, akkor megmondom a tanárnak, hogy ne is strapáljuk magunkat.
És a vonatkupé neonja csak úgy vibrál az óvónőképzősök arcán.

én nem cserélnék senkivel, és mondjuk én magam se lennék

Nála mindig enni kell. Zsírosan főz, egyébként ízletesen. Ha szeret: etet. Ha utál: etet. Így fejezi ki magát. Etetéssel. Nem érdekli a kűlcsíny, csak a belsőre koncentrál. A pacal a kedvence. Képtelen megérteni, hogy létezik ember, aki szájába nem vesz ilyesmit.
Átalszik minden délutánt. Olyankor újrafogalmazódik minden. Este nyolcra már helyre is áll a rend, ugyanaz lesz ami volt. Hajnalban ébred és nyolcig a konyhában ül. A talp alatti részen ki van kopva a linóleum egy kis darabon. Ez az ő huszonéve tartó performansza. Van egy másik is, de az kevésbé sikerült.

ott ültem a Lunaparkban egy csészealjban, az a másik pedig a földön feküdt és habzott a szája

Minket nem érdekelt az, hogy termál vagy sima a vize. Egész délelőtt az elmúlt évek beli nőklapjákat ollóztam. Ő meg főzte a csírízt, és beletette valami kistálba. Montázst csináltunk, csak ő ezt nem tudta. Mert nem tudott semmi ilyet. Csak azt tudta, hogyan kell csinálni.
Aztán a ruhák közül kiszedte a 20 filléres félfamentest, és ragasztgattunk.
Ebédre túrós csuszát ettünk, meg vizet húztunk a félelmetes kútból, és elindultunk a strandra.
Amikor a Gyóni utcába értünk, mellette kellett maradnom, mert cigányok lakták. Nem tudta azt ő, hogy ez, amit mond, az rasszizmus, mert ő semmi ilyet nem tudott.
A strand utcájában aztán már előre szaladhattam. A Tökfilkó kocsma előtt volt egy csomó nadragulya, de sose mondta meg mit lehet kezdeni vele.

a rezsi a Magyarok istene...és mitagadás, volt is ebben valami

Nem mi vagyunk elveszve, hanem ez a város, és az is amiben benne van. Egy spirál és néha belénk sikít a centrifugális erő. Ha úgy akarom, akkor még szerencse, hogy halljuk.
Lesz mit agyongondolkodni.

Azért ez így már sokkal jobb. Így már sokkal elviselhetőbb az egész. Tudva, hogy magának Marx Károlynak is ilyenje volt, rögtön más megvilágításba kerül ez az egész. Az eldugott testrészek, azok. Biztos végleg összeomlottam volna, ha Arisztotelész, Montesquieu, Nietzsche, Tzara, Lenin vagy Csoszogi, az üreg suszter lenne a kórtestvérem. Most, hogy így kiderült, hogy mégis Marx az, akivel gennyazonosságban levedzem, megkönnyebbültem. Kábé úgy is érzem magam, ahogy ő érezheti magát ma. Sötétben tapogatózik a tudomány. Az is vigasz, hogy legalább ez a sötét az én sötétem. Nem vigasz ez persze, hazudás az egész. Majd az lesz, hogy mondok valamit, és persze azt fogom mondani, hogy nem én mondom, hanem mondatom. Kitalálok valami hülye nevet és a szájába adom, hogy mondja helyettem. Legyen ő a beteg, ne én.
Az endoszkópos doki tisztára úgy néz ki, mint aki pléjsztésönözik, a vastagbél kanyarulatainál még a fejét is billenti, nagy beleélést tanúsít, ha nehezen is, de beveszi a hajtűkanyart. Pedig nem is ettem már hajtűt ki tudja, mióta. Jövőre új verzióval jövök ki, és cd-n viszem magamhoz a cheat kódokat. Engedjétek hozzám az ügyeletet - hanyatlási félóra 10 percben.
A monitoron meg nézem, ahogy szellemvasutazok saját magamban. Utazás a gyomorszáj körül, kicsit olyan, mint Jósvafő, csak rózsaszínesebb és szerintem páradúsabb.
A testem csupa titok és izgalom, ahogy távoznak belőle a lélek gőzei - nincs a levedzésben vesztes, csak én.