2007. december 6., csütörtök

Az áltisiben én hittem a legtovább a Mikulás létezésében. Szilárdan védelmeztem a doktrinát, olykor nevetségessé váltam. A Magyari Andreáék szülei mindig jártak ki olaszba, valami olaszba szakadt rokonokhoz. És a szülei mindenféle magazinokat hoztak. Ezeket a Magyari Andi megtalálta, és ellopta az iskolába. Ezekben egy télapó sem volt, ellenben pucér nőktől hemzsegett minden A/4-es ív.
Volt persze szöveg is a képekhez, hogy legyen valami történetiség, de mi azt nem értettük. Az egyik úgy kezdődött, azt hiszem, hogy "come tutte la matine". Tetszett ez a mondat, ritmusa van, még akkor is, ha helytelenül olvassa az ember. Márpedig én helytelenül olvastam. A Magyari Andi mindig hozott ilyet december elején az iskolába, a lány wc melletti kis vakajtóban közszemlére tette, és azokkal a fiúkkal, akik a téma iránt érdeklődtek, csereberélés módszerével kötött üzletet. Ha valaki rábökött egy konkrét oldalra, azt kitépte, és filctoll készletek, körzők, szagosradírok ellenében ráruházta a pucérnős képek tulajdonjogait a vevőre. Egyszer, egy decemberben szintén hozott ilyet, kiterítette az újságot, és rá a pucérnőkre egy csomó mikulásos matricát tett, olyanokat, amik irtóra csillogtak. Két Mikulás között kikandikált egy telt ajak. Azt hiszem, innen datálható, hogy a női test több, mint esztétikai élmény számomra. És attól az évtől kezdve már többé soha nem hittem el, hogy a Mikulás létezik. Minden nyereség egyben veszteség is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése