sebtolvaj

Minden reggelre színtiszta testen kívüli élménye leszek magamnak. A kórságok úgy elszaporodtak bennem, hogy nem nagyon jut hely magamban magamnak. A magam betege vagyok - de hát mindenki így van ezzel; a mindenki azt a mindent jelenti, amin kívül vagyok. Térfogat-számítgatásra nem nagyon van mód, én is adott vagyok, a kórság is adott, szóval én vagyok magamnak a magam oszthatatlan halmaza. Sajgások, nyilalások, tompa püffedések, kitüremkedések, horpadások, és akkor mire reggel lesz, ezt kívülről nézem. Ez az önsajnálat póza, ez a kívülség. Nézegetem magamat, hogy a tegnaphoz képesti az a holnap sejthetőhöz hogyan viszonyul, mert akkor nekem is viszonyulnom kell. Az egészben az a legrosszabb, hogy nincs szusszanásnyi idő, nincs hátradőlés, mert mondjuk azt meg a derekam nem bírná, a szemet sem lehet erőltetni, mert árpa nevelődik benne, és ilyenkor kinyílik a zsebemben az agrárolló. És le merem fogadni, hogy mindjárt jönnek a törökök, ebből is kivesznek. Mire a buszmegállóba érek, világossá válik, nagyon jól körvonalazottan látom magamat. Kihaló félben lévő faj vagyok teljes egészemben, egy fogatlan dinoszaurusz, egy zavaros gőte.