Néha annyira utálok húsnak (is) lenni. Mert hát mi is a hús? Falnak vetett hátú hanyatlás, levedzés, isa szivárgás, tompa vagy szúrós sajgás, puffadás, pöffedés. És ez fura, mert mindent a hús hordoz el, azt is, ami nem hús - ez pedig ugye teljességgel lehetetlen, tehát vagyok.
A hús az kilyukad, összegyűrődik, kiszárad, szottyad, ereszkedik, megy bele a nehezkedés, csupa ellenszenves dolgokat művel a hús, olyanokat, ami nem egylényegű a húsnak a gazdájával. A hús gazdája ezért igazából nagyon is utálja a húsbavágó kérdéseket, de lemondani róluk aligha tud.
Mentséget keres és talál, a hússág azért van ilyen erővel jelen benne (is), mert a világ az valami számára elképzelhetetlenül óriási húsközpontú képződmény. Egy nagyon is jól kialakított hentesszalon, ahol kolbászból van a kerítés és az ablakok rácsai májashurka girlandokkal vannak befuttatva.
Lehetne máshogy is, ahol a hús szánalom tárgyát képezné. A nők hálásak lennének melleiknek, amiért azok olyan engedelmesek és megadóak a gravitációval szemben. Hálásak lennének, mert lehetne úgy értelmezni, hogy az voltaképpen a hús távolodása a nem hústól.
Férfiak pedig ebben a húshagyó világban rendesen megsértődnének minden egyes merevedésükre.
Legitimitást nyerne a fény- és ködevés. A disznóvicceken senki sem röhögne, úgy értem, az se, aki eleddig röhögött. Hústagadó központok jönnének létre, vallásos áhitattal átitatott rendezvényeiket többen látogatnák, mint a Vidám vasárnapot. A henteseket átképeznék és felszentelnék.
A freskókat újrafestenék - puncihús pilates előtt.
A történelembe pedig mindez úgy vonulna be, mint a lélek diadala, a múzeumban pedig tárgyi emlékként berozsdásodott vizitdíj-automatákat lehetne megtekinteni.
A húsnak végleg leáldozna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése