A Magyar Titkosszolgálat archívumából #02:

A Magyar Titkosszolgálat archívumából:

Egy ötven méteres üres úszómedencében úsznak. Mindegyik média/kommunikáció szakos. Egytől egyig, faltól-falig. A cipészek, a pékek, az epedakészítők kihaltak. Játszuk most ezt, játszuk azt, hogy drámaiság van. Ne azt, hogy nincs tovább, ne azt, csakis azt, hogy drámai, de van tovább. Sok az eszkimó, remény a kvóta. Szóval a tempó is csak olyan formán van, hogy nincsen, elbeszélve van, úgy van. Ki van mondva, hogy verejték, de maga a verejték az nincsen, szó van, nem helyette, ellene. Stilisztika van helyette. Ki van mondva, hogy cica, de az meg elvitte saját magát.
Ha lenne kalapom a fejembe húznám, de nem hogy kalapom, merszem sincsen. Aztán nézném hogy fecseg ez a kiürült ötven méteres úszomedence, benne a sok zsizsik, és bíztatnám magam, hogy merjek benne kételkedni, hogy nagyobbnak van mondva mint amijen. Hogy ez itten kurvára nem ötven méteres, vagy hosszabb, vagy rövidebb, de hogy nem ötven az egyszer zicher. Hogy itt, ebben a medencében a hátrafelé nyilazás az félreértelmezett menekülés, maga a honfoglalás az meg nemes egyszerűséggel rsszul koordinált, de jól kommunikált eltévedés. Azt akartam kérdezni, hogy van e otthon valaki. Nem, nem azt. Azt hogy; van e otthon, valaki? (esetleg: van e valaki, otthon? És hogy ha ennyire üres, akkor hogy a csudába van ennyi vihar benne.

Tegnap már megint a Keleti pályudvaron - ami szerintem 100% képezi le azt amire azt mondjuk, hogy magyar, meg hogy ország - szóval ott, indulási oldalról átmenni érkezésire, szóval, hogy ívet írni le, ha nem is egy életét, de úgy skiccelni azt amire már majdnem azt lehet mondani, hogy ez az. Szemrebbenéssel, mert tudni lehet, hogy ez az az, az olyan az amilyen az az az már soha nem tud lenni, eltévedni lehet benne ahogy akárminő forgatagban. Rajta felejteni a szemet egy itáliai hálókocsin, a maszatos ablak mögötti létezés látványát lesni, a kis tyúklétrák fokai közé befeszült rendszert, és abban bennefoglaltatni amit még nyújtózva ugyan, de képes elbírni az érzékelés, ők vannak, mármint a látványok, az impresszionizmus, az igazság és azt félek kijelenteni, hogy odaképzelem magam, bele abba az itáliába tartó vonat hálófülkéjébe, és ahogy fekszem a sötétben, ami több mint ijesztő, mert én hajlamos vagyok testhelyzetekben ragadni, az indokoltnál jóval hosszabb ideig, és ritmusra simítják majd végig egy nem létező város fényei a kárpitot, a piktogrammokat, hogy hogyan és hol nem lehet kihajolni, vagy kidobni a boros üveget. És ott lesz ennek az egészen a végén a megérkezés. De nincs megérkezés, jobbára az út is csak képzelt, a távolság meg ugye üveggolyó. Az álom utáni maradék, többnyire rossz szájíztől terhes. És egy idegen városban, ami talán még, talán már, de sehogy nem létezik, és ott még félni sem úgy kell mint itt, szóval ott az indulási oldalról, az érkezésire, szóval amíg onnan oda átér az ember sokszor olyan kis semmi időnek tűnik, hogy többször is kedve lenne megkérdezni közben, akár minden egyes lépésnél, hogy miért is csinálja. Aztán megigazítja a gyávaságtapaszt a száján és utána néz egy itáliába tartó, távolodó vonat hálófülkéjének. Talpa alatt kitapogatja lábujjával egy nemlétező város pulzusát. Sehol sincs, otthon van, szóval ezt gondolja olyankor magában.

Milyen érdekes - egyáltalán nem érdekes, vagyis maga a szó, így hogy érdekes, nem födi be és érdekeset elég rég óta nem is nagyon tudok mondani, maga vagyok a ritmustalan ismétlődés -, hogy szombaton épp azzal keltem, hogy milyen nagyon meg vannak örgedve a szombatjaim. Levesszagúak ugyan, rendesen ahogy kell, de észlelhető némi elvásódás, szájíz tájban mindenképp. És én ezt a tegnapelőtti szombaton úgy éreztem, hogy a bennemvaló szombatok vannak megöregedve, olyasmire gondolni sosem mernék, hogy a szombat, úgy általában megöregedett, hogy a kollektív szombatjaink vénülnek és pocsékolódnak és ez mindig csak egy sokadik, rákövetköző vasárnap vehető észre. Abban bíztam, hogy a nagy, általánosságban vett szombatra még a kezdet kezdetén rálöttyintette valaki véletlenségből az életelixírt, délelőtti zsebtévével, fixifoxival, bundáskenyérrel és főzött kakaóval és a szombat az azóta is konstans. És hogy olyan mondatokat ki sem mernék ejteni a számon, mint azt, hogy az emberiség szombatjai meg vannak számlálva. A szombatok emberiségét meg figyelmen kívül tudom hagyni. Olyat lehet állítani, hogy a szombat most nincs jó passzban, kócos, ledöntötte lábáról a láz, gyengélkedik, megtestesedett, stb, de hogy a szombattal komoly gondok lehetnének, azt azért nem. Tudom, hogy két szombat van, az én szombatom az egyik, a másik az a közös, a kommunális szombat. Köszönő viszonyban vannak egymással, de nem tegeződnek. Néha azért igen - ha máshogy nem akkor úgy, hogy baszod alássan - felszólító mód, és akkor az inkább csak félig tegezés. Ezen a szombaton egy elég nagy, egetverő telihold csúszott fel erre a szombati égre, be is dugult estére tőle az orrom. Láncdohányoztam is, falat is bámultam. Aztán nagyon hirtelen lett az este, a szombatban is meg bennem is. Majdhogynem egyszerre, de azért külön.

A szatyromon is fül van, a fülemen is szatyor van,
vasárnapszagút lehelek, az életérzésem non-stop,
hétvégföldes a félcipőm, abban gázolok a boltban,
kinézek, felírok, elmegyek, beteszek, fizetek és bontok.

Évente találkozunk. Egyszer. Mindig a halálról beszélünk.Megfigyelted már? És te mindig ugyanazt kérdezed minden egyes évben. Az szoktad kérdezni, na mit, mondjad, tudom most is ezt fogod, mindig így van, mindig ezt kérdezed. Közben meg olyan az intonációd, hogy azt meg kell zabálni. Na kérdezd, tudom mi jön, szépen és tagoltan azt fogod kérdezni, hogy. Na gyerünk, már szinte várom, reszket a fülemben a kalapács és az üllő, belső mellkasi dobpergésem lesz ettől. Na nyögd már ki, kérdezd, bátran, eddig is ment eztán is fog.
Nem foglalkozol te túl sokat a halállal?
Csak kinyögted. Már kicsit féltem, hogy most már nem lesz, hogy nem kérdezed meg, hogy már annyira be leszünk szarva, hogy nem mered megkérdezni. És ugye most te is azt várod, hogy azt mondjam amit ilyenkor mindig is szoktam mondani. De várj, most nem. Jól rám ijesztettél előbb ezzel, hogy kétséget hagytál afelő, hogy megkérdezed. Nekem ez így nem megy. Nem tudom azt mondani, és félre ne érts, én nem a választól vagyok beszarva, sokkal inkább attól, hogy majd a végén mégsem kérdezed meg.
Nekem most nem megy az hogy

Papp néni szerette a szelet. A strandon is akkor szeretett a legjobban lenni amikor fújta a szél a hátunk mögött a jegenye sort, és akkor mondta is nekem, hogy az most jó, hogy olyan mint a mennyországban.  Pletykáltak a levelek, mert a jegenye az egy elég hülye fa, mi pedig áztattuk a termálban magunk. A szelet szerette, a huzatot meg ki nem állhatta, a templomban is mindig arra panaszkodott, hogy ő ilyen kereszthuzatban tíznél több miatyánkot nem tud elmondani, jobban szereti azt ő otthon mondani, amikor lefolyik a sötét este az égről, az udvarra előbb, az ecetfák levelére, onnan a kifényesedett ásó és kapa nyelekre, úgy le a hideg fűre, hogy odaalvadjon reggelig. Amikor ez megtörtén akkor lehetett behúzni a nagyajtót.
És azért is furcsa, vagy lehet, hogy inkább törvényszerű, de Papp néni lelkét épp a böjti szelek fújták ki belőle, pedig ott lakott az a lélek benne egészen 87 esztendeig. Rendes temetése volt, családi kérésre zártkoporsós ravatalozással, mérsékelt sírórohamosztagokkal.
És Papp néniről nagyjából lehetett sejteni, hogy hol van, de olyankor meg az kezdte el érdekelni az embert, hogy amikor betették a nagyajtót kívülről a házán és kattant a tutolakat, hogy akkor mihez kezd magával az a sok minden, ami még van, ami még megmaradt és most már magára is van maradva. Mihez kezd például az az idő, ami a vályog falak mögött rekedt, és mostantól jó sokáig nem fogja belélegezni senki, örökösök hiányában. A házban bizonyosan olyan sötét lehetett, mint amit Papp néni is látott, utazva a nyirkos földbe a föld középpontja felé,  vaksötét.
Néhány hónap múlva, a Képzőművészeti Alapot reklámozó gyufásskatyulyából egy, a Beatles dobosára megtévesztésig hasonlító fapálcika mászott ki. Felmászott a polcra, ott megtetszett neki egy vímesdoboz, az érzéstől lángra lobbant, ugyanakkor megcsúszott a polcon, leesett onnan, egyenest bele a a petróleumlámbába. És lett világosság. Ha valaki bent lehetett volna abban a sötétségtől üres házban tisztán látta volna a kamra cirádás kilincsét, a méreteit tekintve eltúlzott kulcsot, a lábasokat, a csészéket, a sokol rádiót, az ultra kézmosót a lavór mellett, a nők lapja falinaptárat, a piros ceglédi kannákat, a fali áldás szövegét (az én uram csak a vizet issza, nem sírom a leányságom vissza), az asztal alatt kazlakban heverő szabadföldeket 4 esztendiziglen, a törött szemüvegeket, a valószerűtlenül virágmintás otthonkákat, az önkézzel pecsvörkölt kötényeket, a sparhelt zománcának lepattogzásait, a korlátján az utoljára használt törlőruhát, Papp Ignác bekeretezett fotóját, mellette, kicsit alatta és jobbra Erzsike elsőáldozása, fehér, függőnyszerű kesztyűben, és ott vagyok én is, igen én, a mindig norvégmintás, mindig bazsalygós, tervezetten született, erős akaratból tejfogú. Ami addig nem volt, most a fény - tessék - mindet visszahozta, mindez egy meggondolatlan, egy, a Beatles dobosára megtévesztésig hasonlító gyufaszál érzelmessége révén.
Aztán sokáig nem történt semmi, csak az üres ragyogás terpeszkedett a sötét helyén, nyomta szét a vályogfalakat, vagy elhevert a döngölt földpadlón. Nem tudni mi idő telt el, mert az ilyet nem lehet években mérni, a lassú csorgásra nincs szó, tízezermillibilliárdnyi kétszer is meggondolt sóhaj, annyi volt. Aztán a ház egyszer csak összedőlt. Állítólag, az utolsó napon, mozgolódás volt a kávéskészletek között, az egyik, csorbaszélű valahogy átmászott az asztalra és a következőeket mondta: én vagyok az út, az igazság és a csésze. És akkor egyszere minden összeomlott, ami addig a ház volt. Mondják, a fény vetette szét.
És most itt vagyok beékelődve, beleszorulva a jelenidőbe, úgy hogy féltemben még alanyt és állítmányt is elfelejtek egyeztetni, a vesszőhibák temérdeksége fölött szemet is hunyva. Itt állék tehát én, aki magam valék a jelen, csípőre teszem a kezem, állok a háznak hűlt helyén,valék oly mint egy szent tehén. Számban flegmaságot söndörgetek, jobb szegletből a bal szegletbe, bal szegletből a jobb szegletbe, jár a gyufaszál, cöccögögök és értek, krákogok , slejm, a sok kiköpött miértek, és mondom ,ha innen nézem már minden világos ebben a fényben. Ha meg onnan nézem, csak kosz vagyok, fénylek a vaksötétben.

Egyszer csak fogja magát és elmegy. Semmi módon nem lehet majd maradásra bírni, és ha így lesz, aztán majd nekem kell helyette is írni. Ismerem már, ő nem olyan fajta, mindig versenyzik valamivel, de nem megy el a rajtra. Fogni fogja magát, nem lesz erő mi vissza tartsa, igaz én majd nem is nagyon marasztalom, a hátát nézem majd, és ujjammal matatok az asztalon. Ráébred, hogy ő többé már nem önazonos énvelem, ő engem félreutánoz, míg én őt egyre rosszabbul mímelem. Eltűnik, akárha soha nem is lett volna, felváltva játszuk azt, hogy ő elefánt én bolha. E hangulatban telnek mostani napjaink, az enyém és az övé. Egyébként a közös napjaink is csak olyan formán közösek, hogy amire én tudom a választ azt ő soha nem kérdezné tőlem.
Elegünk lesz majd egyszer, talán májusban, de mindenhogyan csak önmagunkból, és én majd nem mehetek, és ő majd nem maradhat. De nem lesz  fájdalmas, mindez maga lesz az észrevétlen lágyság, könnyűség, akár az avaron lépés, homályos lesz ahogy egy lélegzetvétel lehet csak az, vagy mint vattacukrot fény felé tartani.
Egyszer elmegy, rajtam kívül majd senki sem veszi észre, hogy már nincsen, hogy eltűnt. Kiszökik, az ajtót se húzza be majd maga után, leakasztja a kabátját a fogasról, szegre akasztja a kulcsot, távozik innen, attól aki én vagyok, fogja magát, mondom, és elmegy az aki ezt itt most leírta.

Én az életem nagyobb hányadát a tévhitben szoktam tölteni. Akkor is amikor nem, nincsenek illúzióim. Illetve van az a tévhitem, hogy nincsenek illúzióim. A tévhit az még a rögeszménél is makacsabb, ugyanakkor csendes, szép a panoráma, magas a terméshozam és az évi középhőmérséklet, és külön jó, hogy mindez egészen barátságosan okkersárga, akár egy lyukas kétforintos. Mégis, inkább legyen tíz rögeszmém, mint fél tévhitem - a számszerűsítés szabaddá tesz. Egyszer volt, hogy folyamatosan - két évig egy huzamban - éltem a tévhitben, teljesen egyedül, én fizettem a rezsit is. A tévhitben az a legrosszabb, hogy még csak sejtése sincs az embernek arról, hogy a valósághoz képesti helyzete, a helyzetéhez képesti valósághoz stb..., és kovászszerűen siralmas. Így voltam én a bélással is, hogy a tévhitben dagonyáztam. A hosszan elnyúló tévhit az maradandó károkat okoz. Rosszabb az mint az életfogytig tartó albérlet. Amikor szűkebb környezetembe beszüremkedett a csöveskúltúra, nem az amit most hívnak annak, nem, akkor még nem voltak így direkt szociohajléktalanok. (Akkor még a Zalka Máté téren délutánsárgára voltak festve a házak és húsos muskátlik somolyogtak az ablakpárkányokon. Isten helyett emberarcú szocializmus nézett le ránk, bele egyenest a vasárnapi zománcozott levesetányérunkba, amiből ha elég fürgén lapátolt az ember, kishamar előtűnt az a végtelenül kedves életkép, egy kutyus és a kisfiú, ahogy baktatnak a mezőn, a háttérben lenyugvó és betegsárga nappal.)  Azidőben a csövességet választani lehetett, és szűk farmerben kellett tárolni, és illett alföldi papucsban befejeződni, mint életérzés. És akkor, pont akkor, amikor biztostűvel lehetett a szívre odaerősíteni a szabadságot, na akkor lett, pont akkor lett nekem egy tévhitem. De nem is hogy lett, én költöztem inkább hogy ő belé. Én bizony a bélásról azt se tudtam, hogy eszik e vagy isszák, és ne mentsen fel az se most, hogy süldő voltam. Az ember soha nem lehet annyira fiatal, mint amennyire hülye. És apának is kellett vinni, be a munkahelyre a hóvégi tojásosnokedlit, ecetes salátával, és alumínium éthordóban kellett mindezt, ellehetetlenítve az elvegyülést, ami koccan mindenegyes lépésnél, üvölti hogy étel van bennem és visznek, tart velem valaki, valahonnan valahová. Az észrevétlenség lehetetlen, hiába menne az ember lábujjhegyen, az különben is lassú, meghűl a nokedli, elfonnyad a saláta.
Olyankor az embert folyton észreveszik, olyankor az ember a puszta létezését is szégyelleni képes. A kollégium előtt ott állt a két csöves, a homlokukra az volt írva testszínű tintával, hogy nincsen apjuk, se anyjuk, és hogy náluk mindig két forint ez a dal, hogy melyik dal és miért pont annyiba arról én mit sem tudtam. És mellém álltak, de én valamiért azt éreztem, hogy körbevettek, hogy sarokba szorítottak és még azt is hallani véltem, hogy rezeg a kezemben az alumínium éthordó, és összekoccan az első emeleti saláta, a földszinti nokedlivel, és az is eszembe jutott, hogy az éthordó is csak egy ház a Zalka Máté térről, és én is az vagyok, egy ház, akkor épp sápsárga. És az egyik csöves, akinek egy kicsit nagyobb betűvel volt írva a homlokára mint a másiknak, az szólt hozzám, hogy adjak má' neki egy bélást, és én kétségbe voltam esve - és ezt azóta tudom, hogy a kétségbe esés, az a tévhitbe esés előszobája.
Még egyszer elismételte, hogy bélásra lenne szüksége, és a szemével a fekete kordnadrágom zsebére mutatott - jó nadrág volt, a Napsugár Áruházban vettük, Endre bácsi azt mondta amikor kijöttem a próbafülkéből, hogy rám öntötték, mindig és mindenre ezt mondta, akkor is amikor sílécet vásároltunk vagy szőnyeget, ilyen volt az Endre bácsi, mindent rám és ránk tudott önteni, és állandóan mosolygott a szeme, de észrevettem azt is, hogy a szeme fehérje már sárgul, és egészen addig sárgult, amíg el nem vitte a mája. Most a mosolygós szemek helyén iszap terpeszkedik és némi szénpor, hamár bányászváros. És akkor amikor már harmadszor mondta, hogy adjak má' egy bélást, akkor én a szememimet hunyorogtattam és nagyon erősen az Endre bácsira gondoltam, és azt vártam, hogy ott terem, és a két fiúnak is azt mondja majd amit nekem szokott. Hogy rájuk vagyok öntve. De akárhogy szorítottam össze a szemem, pedig én olyan erőst tudtam összeszorítani a szemem, hogy szinte fájt, az Endre bácsi mégsem jelent meg, valami különös oknál fogva nem.
A zsebembe nyúltam, és kotorásztam az aprók között, az első érme ami a hüvelyk és mutató ujjak közé került egy ötforintos volt. És akkor én azt odaadtam a két fiúnak, és azok megköszönték és eltűnt a homlokukról a testszínű tintával odaírt felirat, és én akkor, nem több, de egy pillanatig mindent értettem, csoda történt. Érdekes, hogy Papp nénivel is mindig ötforintost adtunk a templom melletti Szent Antalnak, a kis barlangjában, amit a Búzavirág MGTSZ kőműves brigádja képezett ki direkte neki, célzottan Szent Antalnak, nem az általában lévő Szent Antalnak, hanem a jászárokszállási szoborszentantalnak , ha hinni lehet a kis márványtáblának, ami a posta felőli oldalon van elhelyezve alumíniumból, az emberarcú szocializmus meg bevakolta önkezével kívülről és körbe. De Papp néni száját soha nem hagyta el olyan fonéma, hogy mi ugyan bélást vinnénk a Szent Antalnak.
Meg voltam győződve, hogy ezermillió év telt el, a nokedli megkövült, a salátából időközben kőolaj párolódott, pedig csak 2 perc volt. Bélásnyi idő. És azt is hittem, mivel a két fiúnak fülig ért a szája, hogy én adtam a legjobb bélást egész életükben, hogy így, ilyen megegendően és elegánsan még nem kaptak ötforintot soha senkitől. És két év múlva, egy testnevelés utáni öltözés alkalmával költözött ki belőlem a tévhit, az a tévhit, amibe én költöztem bele, amikor is közröhej tárgyává váltam, egy ötforintos lebélásozásának apropóján. Azóta nem adok pénzt már senkinek sem, különösen annak nem aki kér. Az a tévhitem, hogy majd jön más és úgyis ad. Valamit, amiről azt hiszi egy másik valaki, hogy bélás.

Felvettek a Halott Fiúk Kórusába. Oda olyanok mehetnek akiknek abszolút a halásuk és a következő életükben jegesmedvék szeretnének lenni. Ez azért fontos, mert nincs fűtés a próbateremben, -36 fok van, és hát az egy olyan kritikus hőmérséklet, mert ha +36 fokban nem ápolja az anyja az adott illetőt, akkor mínuszban meg zicher , hogy pláne nem. Huszonegyen maradtunk végül, voltak mindenféle vizsgálatok,tesztek. Egy csomóan elvéreztek a halallergia vizsgálaton. Sokaknak lett kiütésük a hidrogénes szaunától, ami a karmikus fehéredésünket hivatott előmozdítani. Van két jégretek is a csoportban, ők felmentést kaptak a negatív szolárium alól, mindegy, ők majd az elevenszülés órán fognak szopni. Aztán van a talp edzés, nagyon durva salakon kell körbe menni, esetenként szökellni, közben pedig azt éneklni, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, és fél hangonként feltranszponálni, állítólag az segít. Táplálkozástanon brókereket marcangolunk szanaszét, ez a kedvenc órám. Az egészben az a legjobb, hogy most így lassan összeszarja magát a klíma, és mi jegesmedvék megmenekülünk, mert az északi sark elolvad és elkezd csorogni lefele, az egyenlítő fele de hát a déli az ugyan hova csorogna, az nem tud le, mert annél már nincs lejjebb. Ki a világba, bele, oda fogunk mi jegesmedvék a délisarkkal csorogni, egyenest a világba. Meg fogunk menekülni, és akkor a Halott Fiúk Kórusa el fogja énekelni a hogyha egyszer sok pénzem lesz-t.