Egyszer csak fogja magát és elmegy. Semmi módon nem lehet majd maradásra bírni, és ha így lesz, aztán majd nekem kell helyette is írni. Ismerem már, ő nem olyan fajta, mindig versenyzik valamivel, de nem megy el a rajtra. Fogni fogja magát, nem lesz erő mi vissza tartsa, igaz én majd nem is nagyon marasztalom, a hátát nézem majd, és ujjammal matatok az asztalon. Ráébred, hogy ő többé már nem önazonos énvelem, ő engem félreutánoz, míg én őt egyre rosszabbul mímelem. Eltűnik, akárha soha nem is lett volna, felváltva játszuk azt, hogy ő elefánt én bolha. E hangulatban telnek mostani napjaink, az enyém és az övé. Egyébként a közös napjaink is csak olyan formán közösek, hogy amire én tudom a választ azt ő soha nem kérdezné tőlem.
Elegünk lesz majd egyszer, talán májusban, de mindenhogyan csak önmagunkból, és én majd nem mehetek, és ő majd nem maradhat. De nem lesz fájdalmas, mindez maga lesz az észrevétlen lágyság, könnyűség, akár az avaron lépés, homályos lesz ahogy egy lélegzetvétel lehet csak az, vagy mint vattacukrot fény felé tartani.
Egyszer elmegy, rajtam kívül majd senki sem veszi észre, hogy már nincsen, hogy eltűnt. Kiszökik, az ajtót se húzza be majd maga után, leakasztja a kabátját a fogasról, szegre akasztja a kulcsot, távozik innen, attól aki én vagyok, fogja magát, mondom, és elmegy az aki ezt itt most leírta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése