sebtolvaj

Én az életem nagyobb hányadát a tévhitben szoktam tölteni. Akkor is amikor nem, nincsenek illúzióim. Illetve van az a tévhitem, hogy nincsenek illúzióim. A tévhit az még a rögeszménél is makacsabb, ugyanakkor csendes, szép a panoráma, magas a terméshozam és az évi középhőmérséklet, és külön jó, hogy mindez egészen barátságosan okkersárga, akár egy lyukas kétforintos. Mégis, inkább legyen tíz rögeszmém, mint fél tévhitem - a számszerűsítés szabaddá tesz. Egyszer volt, hogy folyamatosan - két évig egy huzamban - éltem a tévhitben, teljesen egyedül, én fizettem a rezsit is. A tévhitben az a legrosszabb, hogy még csak sejtése sincs az embernek arról, hogy a valósághoz képesti helyzete, a helyzetéhez képesti valósághoz stb..., és kovászszerűen siralmas. Így voltam én a bélással is, hogy a tévhitben dagonyáztam. A hosszan elnyúló tévhit az maradandó károkat okoz. Rosszabb az mint az életfogytig tartó albérlet. Amikor szűkebb környezetembe beszüremkedett a csöveskúltúra, nem az amit most hívnak annak, nem, akkor még nem voltak így direkt szociohajléktalanok. (Akkor még a Zalka Máté téren délutánsárgára voltak festve a házak és húsos muskátlik somolyogtak az ablakpárkányokon. Isten helyett emberarcú szocializmus nézett le ránk, bele egyenest a vasárnapi zománcozott levesetányérunkba, amiből ha elég fürgén lapátolt az ember, kishamar előtűnt az a végtelenül kedves életkép, egy kutyus és a kisfiú, ahogy baktatnak a mezőn, a háttérben lenyugvó és betegsárga nappal.)  Azidőben a csövességet választani lehetett, és szűk farmerben kellett tárolni, és illett alföldi papucsban befejeződni, mint életérzés. És akkor, pont akkor, amikor biztostűvel lehetett a szívre odaerősíteni a szabadságot, na akkor lett, pont akkor lett nekem egy tévhitem. De nem is hogy lett, én költöztem inkább hogy ő belé. Én bizony a bélásról azt se tudtam, hogy eszik e vagy isszák, és ne mentsen fel az se most, hogy süldő voltam. Az ember soha nem lehet annyira fiatal, mint amennyire hülye. És apának is kellett vinni, be a munkahelyre a hóvégi tojásosnokedlit, ecetes salátával, és alumínium éthordóban kellett mindezt, ellehetetlenítve az elvegyülést, ami koccan mindenegyes lépésnél, üvölti hogy étel van bennem és visznek, tart velem valaki, valahonnan valahová. Az észrevétlenség lehetetlen, hiába menne az ember lábujjhegyen, az különben is lassú, meghűl a nokedli, elfonnyad a saláta.
Olyankor az embert folyton észreveszik, olyankor az ember a puszta létezését is szégyelleni képes. A kollégium előtt ott állt a két csöves, a homlokukra az volt írva testszínű tintával, hogy nincsen apjuk, se anyjuk, és hogy náluk mindig két forint ez a dal, hogy melyik dal és miért pont annyiba arról én mit sem tudtam. És mellém álltak, de én valamiért azt éreztem, hogy körbevettek, hogy sarokba szorítottak és még azt is hallani véltem, hogy rezeg a kezemben az alumínium éthordó, és összekoccan az első emeleti saláta, a földszinti nokedlivel, és az is eszembe jutott, hogy az éthordó is csak egy ház a Zalka Máté térről, és én is az vagyok, egy ház, akkor épp sápsárga. És az egyik csöves, akinek egy kicsit nagyobb betűvel volt írva a homlokára mint a másiknak, az szólt hozzám, hogy adjak má' neki egy bélást, és én kétségbe voltam esve - és ezt azóta tudom, hogy a kétségbe esés, az a tévhitbe esés előszobája.
Még egyszer elismételte, hogy bélásra lenne szüksége, és a szemével a fekete kordnadrágom zsebére mutatott - jó nadrág volt, a Napsugár Áruházban vettük, Endre bácsi azt mondta amikor kijöttem a próbafülkéből, hogy rám öntötték, mindig és mindenre ezt mondta, akkor is amikor sílécet vásároltunk vagy szőnyeget, ilyen volt az Endre bácsi, mindent rám és ránk tudott önteni, és állandóan mosolygott a szeme, de észrevettem azt is, hogy a szeme fehérje már sárgul, és egészen addig sárgult, amíg el nem vitte a mája. Most a mosolygós szemek helyén iszap terpeszkedik és némi szénpor, hamár bányászváros. És akkor amikor már harmadszor mondta, hogy adjak má' egy bélást, akkor én a szememimet hunyorogtattam és nagyon erősen az Endre bácsira gondoltam, és azt vártam, hogy ott terem, és a két fiúnak is azt mondja majd amit nekem szokott. Hogy rájuk vagyok öntve. De akárhogy szorítottam össze a szemem, pedig én olyan erőst tudtam összeszorítani a szemem, hogy szinte fájt, az Endre bácsi mégsem jelent meg, valami különös oknál fogva nem.
A zsebembe nyúltam, és kotorásztam az aprók között, az első érme ami a hüvelyk és mutató ujjak közé került egy ötforintos volt. És akkor én azt odaadtam a két fiúnak, és azok megköszönték és eltűnt a homlokukról a testszínű tintával odaírt felirat, és én akkor, nem több, de egy pillanatig mindent értettem, csoda történt. Érdekes, hogy Papp nénivel is mindig ötforintost adtunk a templom melletti Szent Antalnak, a kis barlangjában, amit a Búzavirág MGTSZ kőműves brigádja képezett ki direkte neki, célzottan Szent Antalnak, nem az általában lévő Szent Antalnak, hanem a jászárokszállási szoborszentantalnak , ha hinni lehet a kis márványtáblának, ami a posta felőli oldalon van elhelyezve alumíniumból, az emberarcú szocializmus meg bevakolta önkezével kívülről és körbe. De Papp néni száját soha nem hagyta el olyan fonéma, hogy mi ugyan bélást vinnénk a Szent Antalnak.
Meg voltam győződve, hogy ezermillió év telt el, a nokedli megkövült, a salátából időközben kőolaj párolódott, pedig csak 2 perc volt. Bélásnyi idő. És azt is hittem, mivel a két fiúnak fülig ért a szája, hogy én adtam a legjobb bélást egész életükben, hogy így, ilyen megegendően és elegánsan még nem kaptak ötforintot soha senkitől. És két év múlva, egy testnevelés utáni öltözés alkalmával költözött ki belőlem a tévhit, az a tévhit, amibe én költöztem bele, amikor is közröhej tárgyává váltam, egy ötforintos lebélásozásának apropóján. Azóta nem adok pénzt már senkinek sem, különösen annak nem aki kér. Az a tévhitem, hogy majd jön más és úgyis ad. Valamit, amiről azt hiszi egy másik valaki, hogy bélás.