sebtolvaj

Tegnap már megint a Keleti pályudvaron - ami szerintem 100% képezi le azt amire azt mondjuk, hogy magyar, meg hogy ország - szóval ott, indulási oldalról átmenni érkezésire, szóval, hogy ívet írni le, ha nem is egy életét, de úgy skiccelni azt amire már majdnem azt lehet mondani, hogy ez az. Szemrebbenéssel, mert tudni lehet, hogy ez az az, az olyan az amilyen az az az már soha nem tud lenni, eltévedni lehet benne ahogy akárminő forgatagban. Rajta felejteni a szemet egy itáliai hálókocsin, a maszatos ablak mögötti létezés látványát lesni, a kis tyúklétrák fokai közé befeszült rendszert, és abban bennefoglaltatni amit még nyújtózva ugyan, de képes elbírni az érzékelés, ők vannak, mármint a látványok, az impresszionizmus, az igazság és azt félek kijelenteni, hogy odaképzelem magam, bele abba az itáliába tartó vonat hálófülkéjébe, és ahogy fekszem a sötétben, ami több mint ijesztő, mert én hajlamos vagyok testhelyzetekben ragadni, az indokoltnál jóval hosszabb ideig, és ritmusra simítják majd végig egy nem létező város fényei a kárpitot, a piktogrammokat, hogy hogyan és hol nem lehet kihajolni, vagy kidobni a boros üveget. És ott lesz ennek az egészen a végén a megérkezés. De nincs megérkezés, jobbára az út is csak képzelt, a távolság meg ugye üveggolyó. Az álom utáni maradék, többnyire rossz szájíztől terhes. És egy idegen városban, ami talán még, talán már, de sehogy nem létezik, és ott még félni sem úgy kell mint itt, szóval ott az indulási oldalról, az érkezésire, szóval amíg onnan oda átér az ember sokszor olyan kis semmi időnek tűnik, hogy többször is kedve lenne megkérdezni közben, akár minden egyes lépésnél, hogy miért is csinálja. Aztán megigazítja a gyávaságtapaszt a száján és utána néz egy itáliába tartó, távolodó vonat hálófülkéjének. Talpa alatt kitapogatja lábujjával egy nemlétező város pulzusát. Sehol sincs, otthon van, szóval ezt gondolja olyankor magában.