sebtolvaj

Papp néni szerette a szelet. A strandon is akkor szeretett a legjobban lenni amikor fújta a szél a hátunk mögött a jegenye sort, és akkor mondta is nekem, hogy az most jó, hogy olyan mint a mennyországban.  Pletykáltak a levelek, mert a jegenye az egy elég hülye fa, mi pedig áztattuk a termálban magunk. A szelet szerette, a huzatot meg ki nem állhatta, a templomban is mindig arra panaszkodott, hogy ő ilyen kereszthuzatban tíznél több miatyánkot nem tud elmondani, jobban szereti azt ő otthon mondani, amikor lefolyik a sötét este az égről, az udvarra előbb, az ecetfák levelére, onnan a kifényesedett ásó és kapa nyelekre, úgy le a hideg fűre, hogy odaalvadjon reggelig. Amikor ez megtörtén akkor lehetett behúzni a nagyajtót.
És azért is furcsa, vagy lehet, hogy inkább törvényszerű, de Papp néni lelkét épp a böjti szelek fújták ki belőle, pedig ott lakott az a lélek benne egészen 87 esztendeig. Rendes temetése volt, családi kérésre zártkoporsós ravatalozással, mérsékelt sírórohamosztagokkal.
És Papp néniről nagyjából lehetett sejteni, hogy hol van, de olyankor meg az kezdte el érdekelni az embert, hogy amikor betették a nagyajtót kívülről a házán és kattant a tutolakat, hogy akkor mihez kezd magával az a sok minden, ami még van, ami még megmaradt és most már magára is van maradva. Mihez kezd például az az idő, ami a vályog falak mögött rekedt, és mostantól jó sokáig nem fogja belélegezni senki, örökösök hiányában. A házban bizonyosan olyan sötét lehetett, mint amit Papp néni is látott, utazva a nyirkos földbe a föld középpontja felé,  vaksötét.
Néhány hónap múlva, a Képzőművészeti Alapot reklámozó gyufásskatyulyából egy, a Beatles dobosára megtévesztésig hasonlító fapálcika mászott ki. Felmászott a polcra, ott megtetszett neki egy vímesdoboz, az érzéstől lángra lobbant, ugyanakkor megcsúszott a polcon, leesett onnan, egyenest bele a a petróleumlámbába. És lett világosság. Ha valaki bent lehetett volna abban a sötétségtől üres házban tisztán látta volna a kamra cirádás kilincsét, a méreteit tekintve eltúlzott kulcsot, a lábasokat, a csészéket, a sokol rádiót, az ultra kézmosót a lavór mellett, a nők lapja falinaptárat, a piros ceglédi kannákat, a fali áldás szövegét (az én uram csak a vizet issza, nem sírom a leányságom vissza), az asztal alatt kazlakban heverő szabadföldeket 4 esztendiziglen, a törött szemüvegeket, a valószerűtlenül virágmintás otthonkákat, az önkézzel pecsvörkölt kötényeket, a sparhelt zománcának lepattogzásait, a korlátján az utoljára használt törlőruhát, Papp Ignác bekeretezett fotóját, mellette, kicsit alatta és jobbra Erzsike elsőáldozása, fehér, függőnyszerű kesztyűben, és ott vagyok én is, igen én, a mindig norvégmintás, mindig bazsalygós, tervezetten született, erős akaratból tejfogú. Ami addig nem volt, most a fény - tessék - mindet visszahozta, mindez egy meggondolatlan, egy, a Beatles dobosára megtévesztésig hasonlító gyufaszál érzelmessége révén.
Aztán sokáig nem történt semmi, csak az üres ragyogás terpeszkedett a sötét helyén, nyomta szét a vályogfalakat, vagy elhevert a döngölt földpadlón. Nem tudni mi idő telt el, mert az ilyet nem lehet években mérni, a lassú csorgásra nincs szó, tízezermillibilliárdnyi kétszer is meggondolt sóhaj, annyi volt. Aztán a ház egyszer csak összedőlt. Állítólag, az utolsó napon, mozgolódás volt a kávéskészletek között, az egyik, csorbaszélű valahogy átmászott az asztalra és a következőeket mondta: én vagyok az út, az igazság és a csésze. És akkor egyszere minden összeomlott, ami addig a ház volt. Mondják, a fény vetette szét.
És most itt vagyok beékelődve, beleszorulva a jelenidőbe, úgy hogy féltemben még alanyt és állítmányt is elfelejtek egyeztetni, a vesszőhibák temérdeksége fölött szemet is hunyva. Itt állék tehát én, aki magam valék a jelen, csípőre teszem a kezem, állok a háznak hűlt helyén,valék oly mint egy szent tehén. Számban flegmaságot söndörgetek, jobb szegletből a bal szegletbe, bal szegletből a jobb szegletbe, jár a gyufaszál, cöccögögök és értek, krákogok , slejm, a sok kiköpött miértek, és mondom ,ha innen nézem már minden világos ebben a fényben. Ha meg onnan nézem, csak kosz vagyok, fénylek a vaksötétben.