Egy ötven méteres üres úszómedencében úsznak. Mindegyik média/kommunikáció szakos. Egytől egyig, faltól-falig. A cipészek, a pékek, az epedakészítők kihaltak. Játszuk most ezt, játszuk azt, hogy drámaiság van. Ne azt, hogy nincs tovább, ne azt, csakis azt, hogy drámai, de van tovább. Sok az eszkimó, remény a kvóta. Szóval a tempó is csak olyan formán van, hogy nincsen, elbeszélve van, úgy van. Ki van mondva, hogy verejték, de maga a verejték az nincsen, szó van, nem helyette, ellene. Stilisztika van helyette. Ki van mondva, hogy cica, de az meg elvitte saját magát.
Ha lenne kalapom a fejembe húznám, de nem hogy kalapom, merszem sincsen. Aztán nézném hogy fecseg ez a kiürült ötven méteres úszomedence, benne a sok zsizsik, és bíztatnám magam, hogy merjek benne kételkedni, hogy nagyobbnak van mondva mint amijen. Hogy ez itten kurvára nem ötven méteres, vagy hosszabb, vagy rövidebb, de hogy nem ötven az egyszer zicher. Hogy itt, ebben a medencében a hátrafelé nyilazás az félreértelmezett menekülés, maga a honfoglalás az meg nemes egyszerűséggel rsszul koordinált, de jól kommunikált eltévedés. Azt akartam kérdezni, hogy van e otthon valaki. Nem, nem azt. Azt hogy; van e otthon, valaki? (esetleg: van e valaki, otthon? És hogy ha ennyire üres, akkor hogy a csudába van ennyi vihar benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése