sebtolvaj

Milyen érdekes - egyáltalán nem érdekes, vagyis maga a szó, így hogy érdekes, nem födi be és érdekeset elég rég óta nem is nagyon tudok mondani, maga vagyok a ritmustalan ismétlődés -, hogy szombaton épp azzal keltem, hogy milyen nagyon meg vannak örgedve a szombatjaim. Levesszagúak ugyan, rendesen ahogy kell, de észlelhető némi elvásódás, szájíz tájban mindenképp. És én ezt a tegnapelőtti szombaton úgy éreztem, hogy a bennemvaló szombatok vannak megöregedve, olyasmire gondolni sosem mernék, hogy a szombat, úgy általában megöregedett, hogy a kollektív szombatjaink vénülnek és pocsékolódnak és ez mindig csak egy sokadik, rákövetköző vasárnap vehető észre. Abban bíztam, hogy a nagy, általánosságban vett szombatra még a kezdet kezdetén rálöttyintette valaki véletlenségből az életelixírt, délelőtti zsebtévével, fixifoxival, bundáskenyérrel és főzött kakaóval és a szombat az azóta is konstans. És hogy olyan mondatokat ki sem mernék ejteni a számon, mint azt, hogy az emberiség szombatjai meg vannak számlálva. A szombatok emberiségét meg figyelmen kívül tudom hagyni. Olyat lehet állítani, hogy a szombat most nincs jó passzban, kócos, ledöntötte lábáról a láz, gyengélkedik, megtestesedett, stb, de hogy a szombattal komoly gondok lehetnének, azt azért nem. Tudom, hogy két szombat van, az én szombatom az egyik, a másik az a közös, a kommunális szombat. Köszönő viszonyban vannak egymással, de nem tegeződnek. Néha azért igen - ha máshogy nem akkor úgy, hogy baszod alássan - felszólító mód, és akkor az inkább csak félig tegezés. Ezen a szombaton egy elég nagy, egetverő telihold csúszott fel erre a szombati égre, be is dugult estére tőle az orrom. Láncdohányoztam is, falat is bámultam. Aztán nagyon hirtelen lett az este, a szombatban is meg bennem is. Majdhogynem egyszerre, de azért külön.