Egy ateista minden este a szobában elkezd vetkőzni. Lefekvéshez készül. Hallani lehet, ahogy nagyon halkan azt mondja - éppen abban a pillanatban, amikor fejére húzza a paplant -, hogy jajj istenem. Nem tudná megmondani a pontos okát, hogy miért. Mindig akkor, abban a feszült és kimerevíthető pillanatban mondja ezt, amikor elnyeli az ágy. Máskor sose mond ilyeneket, vagy ha mégis, nem ezzel az esti tónussal.
Egy isten, valahol a mennyekben fogmosáshoz készül. És nem mondhatja azt, hogy jajj istenem, egyrészt mert az merő egoizmus volna, és ellenevaló is annak az intésnek, hogy a nevét hiába a szájhigiéniára ne vedd. Ilyet rendes isten nem csinál. Valamint az estébe nem illik bele már stilisztikai alapon sem, hogy fogzománcaink meghasadtanak. Nagy kócos felhők a napi rutinok, minden reggel leereszkednek a városra és kiengedik magukból a mérges gőzeiket. Olyankor szokta azt gondolni az ateista, hogy istennek se lehet valami könnyű lenni egy olyan világban, amin már tömítést kellene cserélni, mert orrán-száján folyik ki a valami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése