sebtolvaj

Otthon vagyok. Itthon-otthon. Abban az otthonban amibe beleszülettem.
Ez az az otthon amire úgy vagyok jogosult, hogy nem szükségesek hozzá
semmiféle természetű érdemek. 12 négyzetméter. Zömében kaotikus
rendszerek számomra félig meddig átlátható rendje, a megérkezéseim
állandó színtere. Együtt öregszik és lélegzik velem. Ha felpenderedik
az ablak alatt a tapéta olyankor viszketni kezd a szemem alatt a bőr.
Most éppen megint megérkeztem. Az utóbbi időben van az az érzésem, hogy
többször érkezek meg mint amennyiszer elindulok. Van 12 négyzetméter a
világban amit nem szeretek, nem szeret, de nem tudunk meglenni
önmagunkban. Tökéletes a szimbiózis, ahol éppen állok mindig ott ázik
be a plafon.Szóval most is meg vagyok érkezve, cipővel a lamináltra,
úgy rontok be mindig. Serceg a por a cipőtalp alatt. Úgy nézek szét
mint egy győztes hadvezér. Halmok vesznek körül, tárgykupacoktól ölelt
méretarányos őshaza. Szuszogok, ahogy a cipőt lehúzom, igyekszem
beleöregedni abban amiben vagyok. Leejtek egy cetlit, hülyén hajolok le
mert fáj a derekam, közben a fogaim között szűrt káromkodás és egy jajj
istenem.
Az utóbbi időben veszem csak észre és nem tudom valójában mióta van
így, de nem vagyok egyedül a szobában. Valaki a hátam mögött áll és
néz, és gondol. Látom hogy néz, noha nem merek hátrafordulni hogy ki
az, gondol és hallom amit gondol, de nem merek válaszolni neki.
Látom, hogy a hátam mögött én ülök, megtévesztésig én vagyok, de
magamnál jóval fiatalabb, halványabb, kissé homályosabb is, és onnan
tudom, hogy aki néz az nem lehet valóságos mert a kontúrja szaggatott
vonal mint a Dörmögö Dömötör mellékletei voltak, mellette olló, hogy
itt vágd ki.
És nézem magam, a szaggatott vonalas, teoretikus énem nézi ezt a
véresen valóságos vastag aurájut. Néz és gondol, engem néz és rólam
gondol. Az előbb azt gondolta, hogy milyen szar cipőket hordok, lóg
rajtam a nadrág, és hogy szinte már bármit felveszek kritika nélkül, se
stílus, se semmi, kiveszett belőlem a valami. Most azon gondolkodik,
hogy néven nevezze ezt a belőlem kiveszettet. Nem jön a nyelvére a szó.
Gondolok neki egy szót. Fáradtság. És ilyenkor az ő gondolása meghallja
az én gondolásomat. Még hogy fáradtság, röhögni kezd, úgy hogy a
szaggatott vonalak olyanok lesznek mint a wordben a menetelő hangyák.
Ezt meg ő nem érti. Gondolok róla. Milyen hülye vagy, órákat szarakodsz
a cipővásárlásaidnál, és a végeredmény mindig ugyanaz szépet és szart
veszel. Lekapcsolom a villanyt, reggelre olvad el csak fény, olyan
kicsi az a szoba.