Hóóóóóóóóóóóóóólabdát tessék, hólabdát tessék.
 - mondta az alulszublimált nő.

Olyat hogy dögölj meg, olyat nem ér mondani ebben a blogban, na jó ezt én is tudom, de mégis, van amikor az embernek nincs elég "dögölj mege" magára már. A legtöbb mondatom úgy kezdődik mostanság , hogy - de jó lenne..., és kábé eddig is tart. Ingerem van arra, hogy valamit szóljak, de nincs mit mondanom, a fejemben forgatok valamit, de csak a gyomrom forog tőle. Nem lehet ilyet tudom. Nem tehetek meg ezt meg azt, nem vagyok tehetős. A ma délelőtt, ill abból is csak néhány perc, na az olyan kizárólagosan volt jó, olyan gyarmatosítható idő (amit szinte csak én veszek észre), még akkor is ha szinte csak zármentén. Nem tudom eldönteni, hogy ezt tényleg nem lehet elmondani, vagy csak én vagyok az a nyomorult aki nem tudom. Mindegy, rivotrilt a mellsőzsebbe, a kard kihalt. Nincs aki ezt vissza hozza, nincs is mit visszahozni. Megyek egyedül az utcán lefelé.

Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg !
Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg !
Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg !
Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg !

Reggel felébredek aztán csak a falat nézve azt mondom, jó nagy marha vagy te sebtolvaj, vagy ki is vagy te voltaképpen. Itt szöszmötölsz és néha még el is tudod hinni, hogy e szöszmötölés az primér, hogy nem valami ellen való, pedig hát dehogynem. Nagyon is jól tudod, de erről nem lehet beszélni. Két eset lehetséges, az egyik az hogy unalmas -egyik részről - a másik meg, hogy olyan kis fimona durva, tolakódós, nemtudomásulvevős, valóságtól elrugaszkodott - másik részről. Végül is mindegy, hogy a falnak megy az ember, vagy világgá, egyremegy. Ez a dolog majd megint jól be fog ragadni, valami kis peremen, résben , kiszögelésben megül a por. Portörténet lesz. Szeretni fogom és utálni hogy így van, szabadulni és ragaszkodni a hiányához. A kurva életbe, jó nagy marha vagy te sebtolvaj, azt mertem én mondani magamnak a reggel. Feldübörög benned a versenyszellem, olyanokkal küzdesz akik nincsenek, de jól lehet már tudni, hogy az az egy aki leintené a versenyt majdan, az sincs. El kell lopjam a startpisztolyt, különben sose lesz vége. Csakhogy kibaszott gyáva vagyok bazmeg.

Már megint elfogok fáradni magamban, érzem. Ha én nem én lennék akkor már réges de régen elegem lenne magamból.

Azt hiszem most olyan jó lenne, ha hozzám szólna az a valaki. Nem szól a szája, fáj a fejem. Lakatot teszek a számra, zárkózott vagyok.

 

Csípőre tenni a kezem, bárgyún elmosolyodni, úgy lenni egymagamban is mint a borsó meg a héjja. Én is csak azt mondani; nem könnyű két testvérnek lenni, de nem ám, sőt egynek se, na de még királynak se lenni olyan nagy királyság. Egy csomó sok Dr Pepperst kellene inni, nem sörözni, mert így futni is csak elvben lehet. Leülni végre egy padon, elhinni, hogy van olyan; hogy élet, és most eszébe jut ennek az életnek és csak átgázol rajtam. Majd az a valami, aminek arca van, ami nem akármilyen. Amihez nincs közöm. Something I Can Never have.

Már én is közéjük tartozom. Visszataszítónak, érdektelennek tartom magam. Nem is válaszok  magamnak. Levegő, ami nem beszívható többet. Láthatatlan. Mint a legyek, vannak, de hasztalanok. Hálásnak kellene lennem, hiszem megöl.

Eladó !!!

Széttörni kövön. Nem csetleni botlani.
Alfanőstény. Munkaerőpiac. Betegség.
( figyeltél volna matematika órán, akkor most számítanál)

Kétségbeejtő, hogy létezik az az állapot, hogy az ember már semmit sem tud (sic). Úgy értem mindezt, és úgy is értelmezem, hogy a végére ér. A valaminek. Aztán csak fél, millió évekig, hogy fázik vagy remeg, egyremegy. Én vagyok az, akivel történik és én vagyok az is aki végignézi. Rossz társaság.

Van úgy, hogy amire vágyunk, attól egyúttal félünk is. Itt van példának okáért a halál.
Milyen bolondságok ezek. Nem is bolondságok. Milyen kis semmiségek láncolata (vagyok).

Azt hogy mondjam el, hogy a sok névből egy
lesz, most összeáll és készül a gyilkos elegy
mert itt a legyek döglöttek,ott csillog a gépolaj,
szeretnék szántani, de hatökör vagyok, az a baj.

Hatolok és ötölök,
bennem lakik 6 örök,
ha elvások, ha török,
akkor mindent megölök.

Örök császár, add vissza a maradék önbecsülésem felét.
Szívd fel begyem a legyem.

Koldus post, avagy az én üzenetem.

ELADÓ ! ! !

A világ legnagyobb baromsága ezt ide beírni, de tőlem még ez is szép. Arról lenne szó, ha valaki tud olyanról, hogy valahol híja van webdesignernek, akkor tudok egy olyat aki ilyesmivel foglalkozik, de utálja magát a szót. Ilyenek mennek hogy Adobe Ps meg Illustrator, meg Corel meg Flash (ez utóbbi rookie level). Szóval ha valaki tud olyat, hogy valahol pont egy ilyen abszolut hallású félnótást keresnek, ne resteljen mailben értesíteni. Fantáziátlan vagyok viszont kezes, nem kell velem sokat bíbelődni. Hagyományos mosóporban is mosható vagyok, cseréptörést simán vállalok. Véresen komoly vagyok. Akár refit is tudok adni, ha akarok.
tisztelettel: sebtolvaj - a munkaerőpiac nemecsek ernője

persze ez nem vicc, hanem nagyon is tragikus

Az elmúlt 15 év politikai üzenete egy mondatban:

MERJÜNK SZÁZLÁBÚAKKAL ÁLMODNI.

Napi válasz

Szép az a valami.

Napi kérdés

Miért megy el az a valami, ha tudja, hogy aztán visszajön?
Miért jön vissza az a valami, ha már egyszer elment?
Miért van az a valami?

A blogban még az is a jó, hogy minden egyes bejegyzésnél el kell szégyelnie magát az embernek. Holott szavanként, holott mondatonként (holott ringatásonként). Persze ez is mindegy, mert az útlevelemet is úgy találtam meg, mint aki Pompei-be készül, a hamut is mamunak mondani, de ez meg csak fikció, Nemlevédiát viszont nekem kell kitalálnom, ha nem is irányítani, de belakni a lehetőségek szerint, tehát sehogy. Szörnyű látomásaim vannak - a minap is eszembe jutott hogy a földet megtámadja valami mutáció, melynek fonákféreg lesz a neve, de az emberiség nem veszi komolyan. E lény a pingpongütőket támadja meg, a következmények beláthatatlanok, 10 éven belül ha Lellére mentek, nézhetitek a tévét, mert az asztalitenisz ütőinek világpiaci ára, oly magasra szökik, hogy megfizethetetlen lesz, és Izraelé lesz a disztribúció. 50 éven belül néma felállással fognak kezdődni az olimpiák, egy halott sportágra emlékezve. Hát ezt akartátok - hörgött az a valaki, az a lepermetezett greepeace aktivista.

Egyszer egy nő, azt mondta szeret. Mire azt mondtam neki, hogy nem hiszek neked. Azóta így vagyunk. Ő azt hiszi szeret, én meg azt hiszem, hogy nem hiszek neki.
De mi ez a slendrián közlés, leírom pontosan hogyan volt, nem olyan hosszú, még ha unalomtartalma arra is enged következtetni.
Telefonbeszélgetés:
- Fiam, szeretlek.
- Anya, ugye ezt te se hiszed el?
Így volt, pontosan így.
Olyan ez mint valami pokolian szar tévésorozat.

Az ember kimondja hogy: nem vagyok. De ezt csak így lehet elmondani, hogy az ember mondja, mert úgy hogy én mondom ezt, az csak vágy, s mint olyan elérhetetlen. Minden vágyaknak ez a lényege. Nem az elérhetetlenség, hanem a nemlevés.

Az én első szerelmemet Rózsának hívták, seszínű hajú, réveteg tekintetű lány, akinek nem jelentek meg kis gödrök az arcán, ha elmosolyodott, középsúlyos feneke és ahogy a kulcsontja a nyakába futott az pedig a Gerecse éke volt. Ez a Rózsa nem sokat tudott meg rólam, erről volt gondom bőven, ha minden igaz azt sem tudja a mai napig, hogy a világon vagyok. Sarjadzó nemiségem ugyanis azzal is beérte akkortájt, hogy naponta elmegyek háromszor a postaládájuk előtt, ami előtt egyáltalán semmi dolgom nem volt soha, tehát célirányos pubertáskori postaládavizitről van szó. Határozottan emlékszem, hogy lázba tudott hozni a maga módján, kissé kopottas alföldi papucsa, ahogy hanyagul klaffogott benne, mert hát Rózsa, mi tagadás az akkoriban csöveseknek nevezett szubkultúra regionális alfanősténye volt, s mint ilyen teljességgel elérhetetlen. Nem élt ő a periférián, mint ahogy akkortájt mondták, legjavuk, magukból kivetkőzött középkáderek csemetéje volt, s az időtájt nem nagyon lehetett mit kitalálni, hogy az ember megtudja magát különböztetni az 1200-es lada műbőr kárpitjától, identításliag. Az anyja kistermetű asszony volt, akir két dolog miatt is visszataszítónak találtam, az egyik az volt hogy állandóan lerózsizta a lányát, a másik ilyen tulajdonságáról nem tehet, de a feje olyan gyönygytyúkszerű volt és olyan idegesen is kapkodta olykor jobbra balra. Az apját sose láttam, de komoly embernek képzeltem el, aki naphosszig csak a világ folyásán gondolkodik. Ez a Rózsa nevű lány, nekem egyszer aztán csak az egyik éjjel álmomban megjelent. Régi ismerősként üdvözöltük egymást, úgy ahogy két nagy utazó. Többnyire ő mesélt és én hallgattam (ez igazán álomszerű), csupa jelentéktelen dolgot mondott számomra, meg azt hogy családja van, gyerekei, férje és kutyája is. Nem tudtam örülni az ő, nélkülem való boldogságának, de azt hiszem szerettem volna, ha tudok. Én ott, az álmomban elmondtam neki, hogy naponta megnéztem a postaládáját, és akkor nekem hangyák futottak végig a gerincemen. Ezen jót kacagott és azt mondta, bolond vagyok. Én pedig bólogattam az álmomban, hogy igen. És az ember tényleg bolond, mert minden álom után felébred, illetve minden álmot félbeszakít, és valamit hisz arról, hogy ez álom valamiért kereste meg őt, pedig csak a pszichéje játszik teljesen céltalanul. És, persze, hogy bolond az ember, pláne ha pont úgy hívják ahogy engem, mert bíz én azt hittem, hogy az álmomban azért nevezett bolondnak, mert hogy volt ez a postaládás dolog velem, azaz hogy velünk, vagy nem is tudom, hogy kivel volt ez igazán. És az hogy bolond, az nem egyebet jelenetett az álomban, minthogy gyáva, mert én egyszer hallottam igazából is a szájából ezt a szót és bizton merem állítani, hogy ezt kimondani úgy, ahogy ő, azt csak nagyon kevesen tudták, a Zalka téri jegenyefák is elhullatták meghunyászkodva a leveleiket. Ilyen lány volt ez a Rózsa, ilyen kicsit karcos is meg harcos is, és persze mindezek elegyét pároltam én magamban az ő bájává. A fejemben itt van egy szó, és időről időre hallom, nem tudja elvásni 20 év sem. Van hogy egy pillanat alatt ostoba leszek, mert gyávának lenni is rossz, aztán magamra erőltetek valami pszeudótruvájt és akkor ideig óráig elmegy. Mert gyávának lenni nem jó, és akkor inkább az ember már mindent megpróbál tenni, még ha tudja is magáról, hogy mindez csak látszat, mert neki a postaládákkal van dolga mindig, még akkor is ha azok a postaládák már rég nincsenek is meg, illetve megvannak, nagyon is megvannak, csak is azok vannak már meg, semmi más, csak átlényegültek, arcformájuk van, ívelődnek. Nagy nekibátorodván aztán mondd valamit, valamit amin hónapokig kell gondolkodnia, hogy kimerje mondani. Aztán csak motyog, és megy az olyan helyekre, ahol semmi dolga nincsen, keresnivalója, valója se nagyon. Minden voltat egybegyúr, aztán hol szörnyszülöttnek látja ezt az eszenciát, hol tündevilágnak. Szóval engem Rózsa, hiába bátorított az álmomban, mert azóta sem lett jobb semmi, csak a postaládák másmilyenek, ahogy nézem, az ugyanolyan, meg hogy épp úgy minden elérhetetlen ami mögöttük van.
Mihez kezdek majd a levelekkel.

Vergődésnek túl gyors, hullámzásnak rövid.

Olyan értelemben vagyok érdekes mint egy bogár. Érted? Teszem azt fényes a hátam, vagy le van szakadva az egyik lábam, vagy ki van taposva a belem. Megfigyelhetted, a gyerekek is sorra csak ilyen bogarakat vizsgálnak meg inkább, kezdik a rendellenesekkel, aztán a többi is sorra kerül. A legjobb azoknak a bogaraknak, akik gombostűk hegyén végzik, tompán, kis fájdalommal odaadják magukat egy biológia szertár öröklétének.

Ma álmodtam is, egy (kuvasz) kutya széttépett előttem egy rókát. A tegnapi napom fényében, tudom, hogy miért e képek kerestek meg engem az éjjel. Mindenki csak dolgát tette, még ha nem is tudott róla. Nem avatkozhattam közbe, ravasz álom volt, melyhez nincs közöm, mint ahogy sok máshoz sem, ami paradox módon mégis csak az enyém, vagy magaménak érzek. Figyelj, ennek semmi értelme, érthető ez úgyis, ha egy mondat után nem magamra mutatok. Érteni lehet, mondom, érteni lehet, csak én nem értem, de attól még lehet igazi is.
Tegnap a fürdőben azt mondtam magamnak, a szappannal a kezemben, ahogy a habok utat engedtek a víztükörnek, hogy: dögölj meg. Olyan szépen tudtam azt is mondani.