sebtolvaj

A harmadik korsó után megváltozik minden. A poháron Dreher Antal elkezd hasonlítani Nicolae Ceausescu-hoz, de annyira, hogy az ember már várná, hogy közbe szól, beszól. Nem teheti, homokfúvott.
Amikor az utolsó szál cigire gyújtok rá, akkor már határozottan érzem, hogy közel járok az igazsághoz, hogy mindjárt megragadom és kölcsönösen leszünk képtelenek elengedni egymást. Megigazulok, megokosulok és balzsamos önelégedettség lesz rajtam úrrá. Aztán ilyenkor van az is, hogy hirtelen felülről kezdem látni ezt az egészet, azt hogy ott ülünk, ott ülök és olyanná válik az egész, mint valami David Attenborough film, amiben én vagyok az a rovar, aki két kortyantás között rágyújt és képzettársít, hol üres üvegeken keresztül nézi az ott eltorzult látványt, vagy az olajos padló struktúráját kényszeríti bele a sajátjába. Közben egyfolytában azon gondolkodom, hogy tán kevesebbet kellene gondolkodni - ez az önfarkába harapó kígyó rémét engedi sejtetni velem. Van úgy, hogy ez félelmetes tud lenni. Élethelyzetileg. Hogy ez az egész egy kör, aminek a minősége sosem, nagysága is csak ritkán változik. Ettől lehet unalmasnak, vagy kevésbé annak találni. Nem tudom talált e már David Attenborough valaha is olyan bogarat, aki kimerészkedett ezen a körön kívűl. Úgy értem, olyat, aki kimerészkedett és túlélte, és aztán nem lett sem kör, sem körönkívülésig utána. És aztán azt végig lehetett nézni, mindenféle szédülés nélkül.