Egy fotó. Nem első, nem utolsó. Egy nagy diófa van rajta és persze a lombok között megint csak én. 8 éves vagyok. Ez életem első napja amikor azt érzem, hogy dolgom van. Ennek nagy diófának a legvastagabb ágán ülök. A kérge lehorzsolja a bőrömet. Nem érdekel, hogy mi van lent. Nem igaz, érdekel, nagyon is érdekel hogy mi van lent. Az oda vezető út nem érdekel. Nem érdekel a zuhanás. Dolgom van, érzem. Nem érdekel ezen kívül semmi. Nem érdekelnek a zsibbadó lábaim, a reszkető karjaim. Azt játszom, hogy az a dolgom, hogy észrevétlen maradjak, elbújva a fa lombai között. A világ 63,5%-t látom most a levelek közül. Éppen elég. Mindját megérkezik a nagyanyám és nem talál. A nevemet kezdi el kiabálni, kissé kétségbe esik. Én ezt fentől nézem. Közben azon jár a 8 éves eszem, hogy ha egyáltalán nem lennék, akkor nem ismerne, tehát nem kiáltozná a nevemet és azt sem érezné, hogy aggódnia kell miattam. ( éves vagyok, azaz 8 éve ismer. Ha két napja ismerne akkor is kiáltozna? - ezen gondolkodom.
HA egyáltalán nem lennék, akkor senkinek sem hiányoznék. De most, hogy vagyok valaminek a része lettem. Valaminek, ami nem viseli el azt, aki annak ellenére hogy van, megpróbál nem lenni.
Egyre kétségbe esettebben kiabál, rettentően zsibbad a lábam, a karom sem tat már rendesen, mégis én irányítok most mindent, madzagon cibálom az ijedtségét. Mosoly van az arcomon, a combomon legyek hűsölnek. A legyekért aggódik valaki? Leszólok, megkérem nagyanyámat, hogy a nevem mellé azt is kiabálja oda, hogy: "hol vagytok legyek"?
Felnéz, valamit mond aztán keresni kezdi a legyeket. Aztán vissza megy a házba. Ahonnan 5 perc múlva az ebéd illatával keveredett öregség szagot hoz ki valami vacak nyári szellő.
Lemászok, dióstésztával édesgetnek vissza a létezésbe. Azzal fizetnek, ahonnan jöttem.
Olcsón adom magam, éhes vagyok. Amikor lenni akarok, akkor teszem magamat meg nem történté.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése