Suhanok. Suhantatom az egészet. Elmosódik. Leigázom a kombínót, mindig én nyerek. A jegyet pödörgetem a kezemben közben, narancsszín csigák laknak a zsebeimben. Utazom, utaztatom. Egyébként pedig sántítok, lassan járok, (hátha) többet érek tovább.
És ez itt most - fontosnak tartom leszögezni -, ez itt komoly. Zsibbadásnak kezdődött. Most meg nem tudni, hogy mélyvénás trombózis, ficam, húzódás, vagy a legrosszabb; bokarák. Mindegy is, a rendes évi eü. vizitre kell mennem, az eligazító bizottság útmutatásai alapján, szinte parancsra teszek. Suhanok, mondom, én az ilyesmivel nem tudok viccelni. A ződpardon, így kora télen, vagyis késő ősszel olyan, mint egy kihalt koncentrációs tábor. Késő tavasszal is, illetve kora nyáron is olyan egyébként, csak valahogy ahogy ott van a sok legómártír, meg hozzájuk a legósmasszerek, mégiscsak színes, elnézőbb az ember.
Az eü. szolgálathoz sántítok, somfordálok, kezemben meg ott melengetem a békávé csigáját, közben kikísérletezem a legkevésbé vicces bicegések csínját és bínját, alfáját és omegáját. Próbálnám a bal lábamhoz hozzásántítani, hozzá fájdítani a jobbik lábamat, hogy ne legyen ilyen szembeötlő a kettőjük között tátongó kulturális és generációs szakadék. Nem láttam még soha olyat, hogy hogyan születik a gyerek, de biztosra veszem, hogy történelmileg az egyik láb előbb születik meg, még ha csak pár centivel is, de előbb. És az akkori előnye lesz később a hátrány. Nincs más lehetőség, nekem a bal lábam született meg először. Bal lábbal születtem, nincs mit tenni, szeretnek a szimbólumok, és én is, kicsit szégyenlősen, de én is szeretem őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése