Egy jó ideje azzal telik ki a napom, hogy megtudjam mennyire vagyok szar. Önsanyargatásom nem ismer határokat. Közben a világ legszarabb munkahelyének horizontját vizionálom, ahol majd kontúrjaim élesen felsejlenek. A mindegy kontúrjai pedig igen veszélyesek szoktak lenni. Nem mint ha tapasztalatom lenne az ilyesmiben, csak megérzés. De nem hagyom abba, újabb és még újabb adalékokat kérek azt megértendő, hogy miért kell magamat folytonosan feleslegesnek éreznem, hogy mi ez a kívánalom odakintről, hogy mi ez a szarság, ami vagyok. A szarságom feltérképezése folyik tehát. És nem akarok sértődött se lenni, meg indulatosnak se lenni, olyan mint egy végig mosolygott kötéltánc, amiben mindenki próbálja elfelejteni, hogy mekkora hatalmasakat lehet taknyolni közben. Lehet, hogy ez már az, amit mások személyiségfejlődésnek neveznek, na de a honnan hova az számomra egyáltalán nem lényegtelen. Itt mindig elakadok.
Mindjárt le vagy elhányom magam, fedőszagnak az is jó lesz. A szarság diadala.
Ps: Lehetséges e annyira utálni saját lehetetlenségünket, hogy aztán mások is lehetetlennek lássanak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése