Kinéztem az ablakon, és volt valahogy az az érzésem, hogy sok hülyét fogok látni. És valahogy tényleg sok hülyét láttam. Ilyen az amikor a képzelet hatalma egybe esik a valósággal. Igaz lehet mégis csak, hogy szürkét álmodni is épp annyi energia, mint például pirosat vagy kéket.

Van a sarkon egy bolt - persze élelmiszer, az arcán meseszép feliratot
visel. Ott ragyog a sok öntapadós betű, a külcsín az fontos, de ez nem
újkeletű. (Ide jár shoppingra, a bolha és a tetű.)
A bejárat előtt naphosszat koldusok, bent  botokat árulnak nekik a
boltosok. Mellükön nagy jelvény, és hogy van e még - néven szólíthatás,
kereszt avagy vezeték. Az egyikén így áll: Wihácsek Anna - eladó, az ő
osztályán - az csudajó - mindig friss a manna. Hosszan kígyóznak a
félszáraz sorok,a végén nagyhasú pénztárgép korog. Illetve pitty-pitty
és bip-bip és krach-krach, a szorgosabbak ilyenkor bónuszpontot kapnak.
A hűtőben sóhajt egy sertésdagadó, nem veszi meg senki, pedig négy
napja eladó, de nem lehetett tudni, mikor és mint lesz, hogy a
zsírosabb részeknek odabasz a fittnessz. Két véka tengerihez ajándék
malac jár, ropogós a húsa , hisz közel a malacgyár.
Aki nyitva tartja fülét, kicsit is figyelmes, könnyen megtudhatja ki válik, ki terhes.
Majdnem tökéletes, de felfedek egy hibát, ebben a boltban nem árulnak soha prozódiát.

Tegnap annyit mosogattam, hogy alanyi jogon járna a vízijártassági.
Wesselényi érdemrend, egyebek. Rendszerint játszom a habbal, ritkábban
van az hogy nem. A hab - így is lehet mondani - nekem régtől fogva jó
barátom. A nikkelezett felületek jó táptalajt nyújtanak ilyen-olyan
önreflexiókra, még ha felületesen is (jé, hát te is itt vagy, ha éppen
nem terelik el a figyelmemet a szemem alatti karikák) Aztán ez gördül
tovább, olyan formán, hogy "mi lett vele?" (szerintem mindenkinek meg
van a saját jól bevált "mi lett velé-je", legfeljebb abban mutatkozhat
különbözőség, hogy egyeseket nem a szaniter termékek közelsége hoz
memoárközeli állapotba, hanem az elalvás előtti mély vermeket
használják erre)
És olyankor eszembe jut Brenner mutatóujja amit levágott a hintalánc a
második percnél. Ez volt az első kollektív élményünk amit az időről
mint szervező erőről beszerezhettünk. (a mutatóujjat a techocol rapid
nem ragasztja - ezt is megtudtuk még akkor) De eszembe jut Bordán Irén
melle is - olyan formán az is, hogy mi lett vele. Hogy lett e vele
valami, vagy csak van bele a világba mint minden más, hogy lóg bele a
világba. Mint ahogy azok is lógnak akiket mosogatás közben látok. A sok
tönkrementet nézem, és nézem a sok lebiccenő fejet, make-up
mosolyúakat. Én mosogatás közben százszor körbeutazom a földet.
Mindenhol találok ilyen mi lett veléket. Heyler-t akit kiröhögtek a
gimis csajok és hogy az inkább csak azért csalt derűt a mi arcunkra
mert nem velünk történt meg. Szóval az öröm az inkább a valami
megúszásának szólt, nem a más baja fölött érzett mámornak. Annak, hogy hál'istennek valamiből már megint kimaradtunk. Így megy ez azóta is, legnagyobb örömünk, ha a nagy disznóságokból ki vagyunk felejtve.
Jók voltunk. Sirályok voltunk, és minden embernek van egy sirály
korszaka. És olyankor nem is nagyon érdekeli az, hogy érdemelte e.
Különben is a sirály fehér és kecses, a röpte szépes ívűnek mondható,
ennél fogva bárkivel képes elhitetni azt, hogy tiszta és ártatlan.
Viszont megeszi a dögöt.
Jó voltam én is, csak elúntam a fehérséget, a röptöt, a dögöt. Vagy
lehet az is, hogy nem elúntam, hanem egyszerűen nem volt elég erőm
hozzá. Vagy az is lehet, hogy alapvetően kacsa vagyok, jól megtermett
emlékezetkieséssel, most éppen kacsaidentitás nélkül, de kacsa.

A fürdőkádban is játszom a habbal. Rajzolok bele, vagy másszor a hasam
mint valami (jól)lakatlan sziget, ha kinyomom, rajta a
herbálesszenziszes flakon a világítótorony, kicsit távolabb, de a lábam
között meg robinson crusoe az óceánban.
Jó mulatság még az is, ha az ember a vizes lábán a szőröket a
száliránytól merőben eltérően rendezi. Kedvenceim a szőrörvények (3 - 5
cm átmérőjűek) - kialakításuk időigényes, de a beléjük fektetett
energiát sokszorosan meghálálják.

Tudod mi az én bajom? Nami? Hát nem egyéb, mint hogy nem vagyok kellőképpen stuktúrálva. Struktúráltat akartál mondani? Igen azt, de mit szarakodsz most ezen. Egy kurva betű maradt ki, értetted nem? Különben is nekem olyan sebesen jár az agyam, hogy ilyenekkel baromira ki lehet zökkenteni. Mert olyan gyorsan történik meg minden, hogy mire befejeződik már nem is igaz. Folytonos röppályamódosítás, szakadatlan korrekció. Most például az történt, hogy olyan volt ez a gondolat mint egy nyílvessző és ha úgy tetszik az elején még volt az az érzetem, hogy én lőttem ki. Igen én, egyedül és csak magamnak. Olyan ez, hogy soha se tudhatja az ember, hogy adott nyílvesszőnek a jó oldalán áll e, és persze akkor már azt se, hogy melyik is a jó oldala. (kérdezd szent sebestyént) Te meg ezzel a szarakodásoddal valami olyasmit csináltál, mint ha ezt a nyílvesszőt megállítottad volna. És most ott lebegne a levegőben ez az egész mint egy pocsék Mátrix klón, egy könzösé és kasszasiker. MOst meg várhatjuk azt, hogy jön a vége, hogy jön a finálé. Pedig hát elhiheted, hogy ebben az egészben nem az volt a fontos, hogy én, és hogy ez a nyílvessző hogyan áll viszonyban egymással. Hanem persze, hogy az: mivégre lett ki lőve meg az, hogy hova tartott, ha tartott valahová is. De most már baromira nem tudom én se, hogy akartam e lőni egyáltalán, pontosabban azt nem tudom hogy most melyik végén is állok ennek a nyílvesszőnek. Pocsék apacs vagyok, leipiapacsozható. Ez kész, ezt most nem lehet befejezni - minden fontosról kiderül előbb vagy utóbb, hogy nem fontos és nekem ettől verbális székrekedésem lesz. Pedig nyilazni és nem szarni készültem. Merőben más pózt veszek fel ha mindezt előre tudom. Guggolva nem lehet nyilazni.
Merőben másra készültem. És csak is azért akarom megenni a kenyerem javát, mert hátha a jobbik énem a főfogás után összedob valami habos kis desszertet.

Máááááááááriiiiiiiiijjja, tigrisszem viselsz tokán. (tovább nem értem)
Az euroviziós barkófesztivál nyertese.

Vége van. Nincs több mászkera. Nem kell nagy seggel - lobbal ismeretlenek felé - a sebészetre sietni. Ideiglenesen menlevelet kaptam, akut-laput kötött a betegellátás az épen maradt tagjaimra. (egy kártya; taj, tiszta fej - már hajlok arra , hogy tajszólással beszéljek a nővérekkel)
Minden egyes kezelés olyan volt, mint Ludas Matyi és Döbrögi véletlenszerű találkozása a boncasztalon, csak itt volt jód is.
Meg aztán láttam a vizitdíjat közelről- nem szőke, se másfél mázsa. A szimulánsokat az "A" ablaknál fogadták, míg a "B" ablaknál a végelgyengülteket. Én mint visszaeső a "C"-t kaptam, és az már majdnem olyan mint a vitamin.
Most egy keresek egy plasztikai sebészt és megkérem, hogy csináljon a seggemből szájat.

Kellene belém egy hős. Hiányzik nekem nagyon, és biztos nem is csak nekem, aggályok fogalmazódnak meg ezt illetően bennem. No, nem az aki harsány és nagypofájú és ezáltal képes elhitetni azt magával - és így mindenki mással is - hogy ő voltaképpen egy hős. Rendes hősre vágyom, olyat szeretnék, olyat akarok. Toporzékolni lenne kedvem. Csak egy olyan hős kellene belém, amit születésekor mindenki belé oda szerelnek, valahogy rádrótozzák a szülészeten, csak nem nagyon jön az ilyesmi szóba aztán. Mert tabu.
A kis hős is hős, ha felismerik. Először is a hős az nem száll el az első széllel, így aztán attól sem szorong, hogy mi van ha mégis. Mert nincsen mégis. Ez biztosan minden hősnek a sajátja. Nem tudom, most valahogy elbizonytalanodtam. Hogy volt e bennem hős valaha is. Hogy nem úgy van e hogy nekem ez a hősnélküliségem valami születési rendellenesség. Vállalható, de büszkeségre egyáltalán nem okot adó fogyaték.
Meg aztán, ha volt is bennem hős, akkor már az is érdekelne, hogy az hol lakott. Milyen viszonya volt hétfejű, sárkányokkal, ss tisztekkel, kórházi portásokkal, békákkal ijesztő pocsolyákkal.
A szememben nem lakhatott, mert az olyan mint egy malacé, valamire való hős ilyen helyet nem választhat magának hajlékául, marad tehát a tarkóm. A tarkóm meg gyakran fáj mostanában, szóval akkor lehet hogy nem is a tarkóm fáj, hanem ennek a valamikori hősnek a hűlt helye, az sajgatja.
Jó lenne tudni, hogy ha volt is valaha hősöm akkor hol van most, és mire fenekedik, mibe akar beleharapni, mit akar a feje tetejére állítani. Úgy hogy én nem tudok róla. Az elszabadult hősnél azt hiszem semmi sem veszélyesebb. Ezer kérdés aggaszt. Például, ha valakiből kiment egyszer a hős, van e mód őt visszaédesgetni, vagy az egész valami visszafordíthatatlan sorstragédia.
És mondjuk az ENSZ nyilvántartja e az ismeretlen, gazda nélküli hősöket, van e valami nyilvántartás, hogy ez az egész visszanyomozható legyen, lehetővé téve azt, hogy ujjammal rábökjek valamire és azt mondhassam, az a hős belőlem való.
És akkor aztán az  a hős jól tagolt lenne, sok árnyalattal teli. El se tudnám téveszteni.

Szabadságomat egy barázdán fogom tölteni. Hív a természet, vár a táv. Amikor oda érek billegni fogok. Barázdaelem leszek és egyúttal varjú, rendes varjú, fekete, vetési. Telikárogom a mezőt, annyira, hogy szinte rosszul leszek a végén tőle. Jönnek majd ki a mezőre a kárt menteni. (ezt sose értettem). A nem károgással töltött időt pedig a Szomszédok nézésével fogom tölteni. Persze restelkedni is fogok e fölött, mea maxima Kulka. Ha nem vájom ki a saját szememet, azt olyan erénynek fogom tekinteni, ami okot ad arra, hogy azt közzétehető sikerként kommunikáljam a külvilág számára. A hasamra mésszel egy nagy fehér csíkot festek majd, a tanyasiak ettől majd persze azt fogják hinni, hogy én egy pingvin vagyok a nők lapja hátuljáról. Ez valamiféle elégedettséggel fog eltölteni, olyan lesz az nekem, mint a helyi érzéstelenítés. Mindeközben a mezőt ketté szelő vasútvonalon elhalad egy vonat és rajta fog ülni a valamikor magam. És annak a vonatnak az ablakai olyanok lesznek mint egy igen hosszú filmnek a filmkockái. Tehát az a valamikori magam valami filmen fog szerepelni és ezt tudja is. Éppen azon méláz majd az ablakban, hogy milyen furcsa ólmos is ilyenkor az ember lelke, amikor nézi ezt a kinti nagy rohanást. Azt, ahogy kezd észhez térni ez a sok, ez a temérdek, az a minden a téli ájulatból, és hogy ez egyszerre szomorú, és egyszerre szívderítő. És azért az, mert az embert minden csak magára emlékezteti, de leginkább az idő emlékezteti magára. Aztán átnéz a másik filmkockába, egy másik ablakba, és úgy kezdi a nézést, hogy az arcokkal kezdi és halad a cipők felé. És örül ha eltalálja, ha rendszert talál cipő és arc között, hogy azt az ívet ő hozta létre és nem kellett hozzá létra.
Aztán megint ki néz az ablakon és kurvára nem fogja érteni, hogy miért billeg egy barázdán egy pingvin. Hogy azt ott ebbe a filmbe ki az isten, vagy inkább ki az ördög írta bele.
A pingvinnek megfestett varjú ezt látni fogja majd és szerintem hunyorítani fog, zsebre dugva a kezét. És az akkor se szomorú nem lesz, se könnyebség, egyszerűen olyan lesz amire azt szoktuk mondani: megtörtént valamikor.

Ha úgy próbálom magam elképzelni mint valami gépezetet, akkor bizonyára akad bennem legalább egy szem porszem. Máskülönben hogyan is lehetne lehetséges, hogy a saját fogaskerekeimmel magamat darálgatom időnként, és zökkenek, álmomban csengetek kicsit. Na mármost ha gépezet vagyok, akkor bizony utána kellene járni, hogy melyik csarnokban mutatnék jól, vagy melyikben lennék hatékony. És legfőképp azt kéne kideríteni, hogy e kettő nem zárja e ki egymást. Mert mi lenne akkor, ha kiderülne az, hogy amilyennek látszom az nincsen bennem egyáltalán, hanem belém van látva. Hogy rozsdás haszontalan gép vagyok, mondjuk a kattanásaimnak azoknak van valami bája, de semmi egyéb. Semmi plusz. Hogy a képességeim kitaláltak, avagy mímeltek, enyhébb esetben vágyottak, de semmiformán nem valósak. Az marhára kínos lenne, hogy nem hogy gép, nemhogy porszem nem vagyok, hanem csak az derülne ki, hogy lényegét - lényegemet tekintve - egyáltalán nem vagyok. Ha úgy próbálom elképzelni magamat, mint egy gép szellemét, kísértetét, akkor sehogyan sem tudom ott érezni magamat ahol vagyok. Ezért aztán olyan is lesz, mint ha nem is lennék. Igaz kihasítok magamnak valami teret és időt az örökkévalóságból, de lényegében ez jóhiszemű jogcímnélküliség. Amikor úgy próbálom magam elképzelni magam amilyennek nem szeretném, akkor lemondank minden olyanról ami a képzeletemben létezik.

Tessenek mondani, maguk miből élnek. Tessenek rávilágítani milyen pluszokat szeretnének bennem meglátni és azt úgy értelmezni mint bekebelezhető gyarmatot. Tessenek mondani mi az ott magukban aminek bennem az árnyéka se. Tessenek mondani mi nem stimmel nálam. Tessenek mondani, miért nem válaszolnak.
Nem tudok már jobban félrehúzódni, mert az a leesés, és én azt magamtól nem fogom választani.

Becsengetek egy ajtón. A névtáblára az van írva, hogy itt él Múlt és Múltné. Az ajtó elől mindez vegyesházasságnak látszik, pedig csak nehezen elviselhető mozdulatlanság. Megfordulnak a dolgok. A több az kevesebb, többé kevésbé. A színe a visszája, a fej a tor, a tor meg a potroh, mindez megszokásra hajlamosít. Kiviszek valamit a konyhába és látom hogy az amit vittem azt ugyanakkor visszahoztam. Azt, hogy a kivivés az most visszahozást jelent. A plafonon sétálok, meg kell szokni. A természetes valami másik rend ellenében való, örökös az acsarkodás. Elindulok és érzem, hogy nem mozdulok. Az ágy pedig egy merő zuhanás. A levegő hol szalontüdő illatú, hol nikotin, kevés szimattal beérem. Az asztalon viaszkos vászon, mellette pedig azért van radiátor, hogy érezzem azt is, milyen az amikor fázom. Az ablak egy másik múltra néz, amiben egy zsiráfcsorda baktat a szavannán, Múltné és Múlt ennek igazán örül, mert az hiszi rólam, olyan mint ha valóban akarnám. Mindezt. Amikor elengedem magam az a tartás, kicentrifúgázott rongy a láb. Elköltöznek belőlem a csontok, ennek itt hagyománya van, Buddha is sebészetre jár.

Béla tehén, s Béla mú-ja
szebb mint mások mélabúja,
mert nem számít a zsenge fű,
ha az csak tinókori deja-vu.

A titok a legrégebbi. A titok van legelőször. Utána van, aztán lehet
csak a minden, de nem is, nem minden, akkor lehet a valami, a
valamicske. Patetikusan: akkor van rendjén minden, ha egy nagy titok a
kezdete. Ahogyan nézed a sötét ég előtt a hajlongó fenyők kontúrjait
januárban például és nem azon gondolkodsz, hogy a látvány mit jelent,
hanem tudomásul veszed, engeded magadba szökni a szemeden át,
elfelejtve minden geometriát vagy élőnek tetsző lüktetést , és azt is
nézni, hogy a kinti lámpák fénye végigrohan egy pillanatra a bent ülők
arcain, mint ha csak egy olyan filmet néznél aminek nem mindegyik
kockája tartozik rád. Nagy szimatokat venni a távolsági buszon,
olajszag; avagy első osztálykirándulás. A titok valami ilyesmi, hogy
cinkoskodsz a meg nem érthetővel és nem keresel rá szabályt vagy
magyarázatot; tudomásul veszed. Vagy ahogy a nagyanyádat is egyszer hol
szépnek láttad, másszor meg öregedő húsnak, az is titok volt.
A ritmus volt a titok, az egyszer ígység, az egyszer úgyság. Annyi már
biztos, hogy valamire való titkot egyedül ember nem csinál. Képtelen
rá. Az egyedül csinált titok, az nem titok, az bánat.
Bár volt aki azt mondta, hogy a bánat se olyan rossz, csak úgy kell
felfogni, mint valami tőkesúlyt, és ha mondjuk a sikered hullámai
kicsit viharosabbak nem kell mindjárt felborulni az első szélnek -
hittem neki. Meglehet, ilyen is jut mindenkinek.
A titokban még az is jó azért, hogy beleragadsz mint légy a pókhálóba,
de nem kell rögvest létharcnak felfogni, sőt egyáltalán nem kell hozzá
létezni. A titok az onnan kezdődik, ahonnan kizártuk magunk. Én is egy titok vagyok, állok itt magamnak megfejthetetlenül.

A férfiak nem sírnak. Mondhatni ez a gyengeségük, talán a legnagyobb. Biztos rendellenes szögben áll a könnycsatornájuk. Biztos sok minden máshogy van, mint kellene, vagy mint általában. A férfiak még sok egyéb dolgot nem csinálnak, arra meg azt szokták mondani, hogy az olyan férfias. A férfiak nem sírnak. Kifele sose.

Meg merem kérdezni magamtól (tehát irtó bátor vagyok), hogy lennék e jarawa. Igazából arra vagyok kiváncsi, hogy mernék e negyvenen lenni, a kipusztulás szélén, egy apró szigeten. Mernék e a vízbe ugrani. Vagy nem csinálnék e egy vaddisznó lenyilazásából morális kérdést, és lenne a szavam az éhségre. Aligha. És az sem mellékes, hogy nem zavarna e túlzottan az a kibaszott szabadság. Hogy cserélnek e a fehérek gombát kordonra. Flash kordon. És még egy csomó kérdés. De legjobban annak az illúziónak az elvesztése izgat, hogy valahova tartozom is. Mert nem lenne más, csak mi negyvenen, sziget és hullámzó víz. Az, hogy azt miként lehet megélni. Pontosan azt ami nincs, csak éppenséggel lehetne is.

A faszt kell elbontani semmiféle kordont. A tehenek is milyen jól megvannak vele, még tejet is ádnak, szóval hogy a korlátoknak semmiféle káros hatása nincsen a kreativításra. Inkább gatyába kellene rázni a honi lakatosképzést, bauxitbányászatot, timföldgyártást. Mert a kordon egyetlen baja, hogy kicsiny területet zár körbe, rekeszt ki vagy le. Amiben kárt lehetne tenni (az élet?) az nem itt van, az tán sose volt itt.  Az országhatár mentén kellene húzódnia, kettős sorban. Egyúttal a címfestő szakma is feltámadhatna poraiból, mert úgy 10 méterenként csak ki kellene írni hogy az állatok etetése tilos, mert amúgy is etetve vannak.
Ötösmetrót akarok, etelközi végállomással.

A kedves naplóm képlettől simán eltekintenék, főleg úgy hogy ez esetben
talán a kedves html tag-emet kellene mondani. A világ azonban, és benne
én nincs felkészülve ilyen nagy változásokra.
Egyszóval a dolog nagyon úgy áll, hogy:
Kedves Naplóm! Az imént értem haza munkából. Ez volt az első napom az
Ezüstfecske MGTSZ-nél. Rengeteg dolog történt velem. Reggel Maczok
Balázs bácsinál jelentkeztem. Ő lesz a sertésrészlegnél a felettesem.
Előtte nem szabad ilyen szavakat használni, hogy felettes, mert
olyankor visszakézből levárosiaz. Szóval azt mondom neki inkább, hogy
Maczokbá. Arra ugyan nem hallgat - mint ahogy semmire se nagyon -, de
legalább indulatba se jön tőle. Akkor tekint organikusnak, amikor ő
akar. Amikor meg nem akar, akkor úgy tekint rám, mint a
palánkkerítésnek támasztott biciklire, vagy a ganajba szúrt vasvillára
- mint szükséges rosszra. Felvételemet az tette szükségessé, hogy
Maczok bácsinak megváltoztak a munkaképességei. Fél éve történt vele
egy baleset. A vasárnapi istentisztelet után kiment a határba kaszálni,
ami nem is lett volna baj, ha a előtte nem tölt el a Flaskarestiben egy
jelentékenynek mondható időt. Hogy kint a határban mi történt mi nem,
arról nem lehet semmit sem tudni, az egyetlen tanulság amit suttognak a
faluban, hogy éjjel nem érdemes kaszálni. A baleset természetét
illetően nem lehet semmit tudni, mert hogy azóta Maczok bácsi néma. Ez
a munkaképességcsökkenésének a lényege. Ami azért baj, mert a sertés -
legyen az hús avagy zsír, az is csak szóból ért.

A téesz elnök tett egy kísérletet. Megkérte Faragó Bandit a
fényképészt, hogy egy álló napon fényképezze le Maczok bácsit, aztán
Maczok bácsi felesége a képek alá írta, hogy ha Maczok bácsi tudna
beszélni, akkor azzal az arckifejezéssel mit mondana. Így lett a
téesznek egy képes szótára, ami Maczok bácsi összes létező gesztusát
dokumentálta. Nem volt ez kis feladat, a könyvecske 74 oldalt
tartalmazott, de Maczok néni állítása szerint, ha legénykorában némul
meg az ura, akkor a téeszelnöknek még kellett volna venni egy csomag
A/4-es papírt. Az egyetlen egy hibája csak az volt, hogy pont azok nem
értették akinek a legjobban kellett volna, a sertések, azok sehogy se
tudták felfogni miért mutogatják nekik azt a képes könyvet, sehogy nem
tudtak rájönni, hogy egy adott gesztus azt jelenti e, hogy az ólból ki
vagy be kéne menni. Egyszerűen összezavarodott a sertéstelep.
Ma én is megkaptam e képes lexikon egy példányát - hiszen másfél hónap
múlva vizsgáznom kell belőle. Az első oldalon Maczok bácsi ganajt
lapátolás közben a fényképezőgép objektívjába mereszti a szemét -
alatta Maczok néni remegős kézírásával meg az van írva, hogy: "menjetek
ti a büdös picsába". Egy másikon pedig hajadonfőtt törölgeti az
izzadtságot törölgeti boglyas szemöldöke felett a homlokán fakéregszerű
kezével - alatta a felirat "a hatvanas években voltam a legboldogabb"
Egyelőre azt nem is sejtem, hogy ezen információkra mivégre van
szüksége a kondának, te biztos nem érthetek mindent azonnal. Vígan
telnek a napjaim. Holnap megtanít hogyan kell ülni a deszkalócán.

BOC - Peacock Tail

BOC - Beautiful Place Out in the Country