sebtolvaj

Becsengetek egy ajtón. A névtáblára az van írva, hogy itt él Múlt és Múltné. Az ajtó elől mindez vegyesházasságnak látszik, pedig csak nehezen elviselhető mozdulatlanság. Megfordulnak a dolgok. A több az kevesebb, többé kevésbé. A színe a visszája, a fej a tor, a tor meg a potroh, mindez megszokásra hajlamosít. Kiviszek valamit a konyhába és látom hogy az amit vittem azt ugyanakkor visszahoztam. Azt, hogy a kivivés az most visszahozást jelent. A plafonon sétálok, meg kell szokni. A természetes valami másik rend ellenében való, örökös az acsarkodás. Elindulok és érzem, hogy nem mozdulok. Az ágy pedig egy merő zuhanás. A levegő hol szalontüdő illatú, hol nikotin, kevés szimattal beérem. Az asztalon viaszkos vászon, mellette pedig azért van radiátor, hogy érezzem azt is, milyen az amikor fázom. Az ablak egy másik múltra néz, amiben egy zsiráfcsorda baktat a szavannán, Múltné és Múlt ennek igazán örül, mert az hiszi rólam, olyan mint ha valóban akarnám. Mindezt. Amikor elengedem magam az a tartás, kicentrifúgázott rongy a láb. Elköltöznek belőlem a csontok, ennek itt hagyománya van, Buddha is sebészetre jár.