sebtolvaj

Ha úgy próbálom magam elképzelni mint valami gépezetet, akkor bizonyára akad bennem legalább egy szem porszem. Máskülönben hogyan is lehetne lehetséges, hogy a saját fogaskerekeimmel magamat darálgatom időnként, és zökkenek, álmomban csengetek kicsit. Na mármost ha gépezet vagyok, akkor bizony utána kellene járni, hogy melyik csarnokban mutatnék jól, vagy melyikben lennék hatékony. És legfőképp azt kéne kideríteni, hogy e kettő nem zárja e ki egymást. Mert mi lenne akkor, ha kiderülne az, hogy amilyennek látszom az nincsen bennem egyáltalán, hanem belém van látva. Hogy rozsdás haszontalan gép vagyok, mondjuk a kattanásaimnak azoknak van valami bája, de semmi egyéb. Semmi plusz. Hogy a képességeim kitaláltak, avagy mímeltek, enyhébb esetben vágyottak, de semmiformán nem valósak. Az marhára kínos lenne, hogy nem hogy gép, nemhogy porszem nem vagyok, hanem csak az derülne ki, hogy lényegét - lényegemet tekintve - egyáltalán nem vagyok. Ha úgy próbálom elképzelni magamat, mint egy gép szellemét, kísértetét, akkor sehogyan sem tudom ott érezni magamat ahol vagyok. Ezért aztán olyan is lesz, mint ha nem is lennék. Igaz kihasítok magamnak valami teret és időt az örökkévalóságból, de lényegében ez jóhiszemű jogcímnélküliség. Amikor úgy próbálom magam elképzelni magam amilyennek nem szeretném, akkor lemondank minden olyanról ami a képzeletemben létezik.