2007. február 12., hétfő

A titok a legrégebbi. A titok van legelőször. Utána van, aztán lehet
csak a minden, de nem is, nem minden, akkor lehet a valami, a
valamicske. Patetikusan: akkor van rendjén minden, ha egy nagy titok a
kezdete. Ahogyan nézed a sötét ég előtt a hajlongó fenyők kontúrjait
januárban például és nem azon gondolkodsz, hogy a látvány mit jelent,
hanem tudomásul veszed, engeded magadba szökni a szemeden át,
elfelejtve minden geometriát vagy élőnek tetsző lüktetést , és azt is
nézni, hogy a kinti lámpák fénye végigrohan egy pillanatra a bent ülők
arcain, mint ha csak egy olyan filmet néznél aminek nem mindegyik
kockája tartozik rád. Nagy szimatokat venni a távolsági buszon,
olajszag; avagy első osztálykirándulás. A titok valami ilyesmi, hogy
cinkoskodsz a meg nem érthetővel és nem keresel rá szabályt vagy
magyarázatot; tudomásul veszed. Vagy ahogy a nagyanyádat is egyszer hol
szépnek láttad, másszor meg öregedő húsnak, az is titok volt.
A ritmus volt a titok, az egyszer ígység, az egyszer úgyság. Annyi már
biztos, hogy valamire való titkot egyedül ember nem csinál. Képtelen
rá. Az egyedül csinált titok, az nem titok, az bánat.
Bár volt aki azt mondta, hogy a bánat se olyan rossz, csak úgy kell
felfogni, mint valami tőkesúlyt, és ha mondjuk a sikered hullámai
kicsit viharosabbak nem kell mindjárt felborulni az első szélnek -
hittem neki. Meglehet, ilyen is jut mindenkinek.
A titokban még az is jó azért, hogy beleragadsz mint légy a pókhálóba,
de nem kell rögvest létharcnak felfogni, sőt egyáltalán nem kell hozzá
létezni. A titok az onnan kezdődik, ahonnan kizártuk magunk. Én is egy titok vagyok, állok itt magamnak megfejthetetlenül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése