Kereső kifejezések // 2008. 27. hét - dadapost

Egérrel álmodni szabadság, gépreményű legyeknek stop, most kiteszem a szarul vagyok megállító táblát, egy merő türk íz a gyrosom. Szőrős pina, nagyon közelről, lógó körmök, alkohol és cigi, némi születési májfolt. Margit kőbe vésve, vektor wartburgokban ülnek gondnokok Aszódon. Kant kezében megáll a kubikustalicska, lábai előtt hotplate alkatrészek, sörös kupakok. Lágy szájpadlás tumor, firhang mögötti fecergés a kapualjban. Felhőgalamb, rózsaszín felkiáltójelek, 30 évesnek lenni gardrob, de több mint szárazkenyér. Egérrel álmodni fáj a tarkóm fölött az ég.

Néha azt érzem, túl jó a szívem, hogy olyan túlzóan lojális vagyok ezzel a sok undorító urbánköcsöggel, ezzel a rengeteg gyökértelen véggyökérrel. És amikor ezt én így észreveszem, akkor elkezdem végletesen utálni őket, még a szájam is habzani kezd, fékezetten, de habzani.
Ettől aztán mindig ki van ficamodva a lelki békém.

Valahogy kedvelem a görögöket. Lehet, hogy ennek nincsenek is kulturális vonatkozásai, hogy tényleg csak a dinnye miatt, a nyári evések mián, amikor folyik le a mellgödörbe az az édes megragadás. A régi görögök is kedvelendők, és az újak is azok. Bár ezek a régiek olyan sokat foglalkoztak a lélellekel, lékelgették, kóstolgatták, aztán nemigen jutottak semmire. Az meg egyenesen botrányos tévedés, hogy a lélek az úgy eleve van, és mint egy kabát, ráterül a hús, befedi, ápol és eltakar. Éppen fordítva van. Eleinte csak a hús van, vér, inak, hám és kötőszövet, kelletlen test van, nyirokcsomók és erek, amiben folyik a megmaradás. A lélek az csak később van, neki későbben van az ő jövetele, de ideje van. Én például emlékszem arra, hogy mikortól van az enyém. Az én lelkem a Fővárosi Vidámparkban nőtt ki, egy nagy, alvó, betonból készült óriás előtt, két falat molnárkalács lenyelése között, fojtó nyárvégben. A lélek ott fakadta a rügyet. Az óriásnak - aki egyébként aludt, betontarka réten, betonvirágok között - mozgott a hasa, látszott rajta az elevenség, a hús, a lélegzet, a nagy betontüdő, szívta be a sok betonlevegőt, és fújta ki a betonszénmonoxidot. És akkor nekem kinőtt a lelkem, de nem tudtam, hogy mi az, ami kinőtt, csak valahogy este a vonaton sokkalta nehezebb volt már minden mozdulat, szokniuk kellett az inaknak minden mozdulatot, a nehézkedést, az elnehezedést. A lélek kezdetben kék volt, és molnárkalács illatú, tapintása kettős, mint a vattacukoré, elsőre selymes, aztán csak ragacsos. Minden apró dologra emlékszem, arra az időre, amikor kinőtt, és azóta is lóg rajtam, itt fityeg most is. Arra kevésbé emlékszem, hogy mikor lyukadt először ki, és kellett elvinnem szervízbe, aztán hogy penészes lett, és összeaszott.
Néha el kellene menni a Fővárosi Vidámparkba, adni neki megint molnárkalácsot, hogy hízzon, hogy ne csak nagyobb legyen, mint a betonóriás lélegzete, hanem legyen térfogata is, akkora, hogy aztán már mozdulni se tudjak miatta.

Élet van egysíkú, van kétsíkú, van négysíkú, sőt több. Ma már odáig merészkedtem, hogy nem a szokásos útvonalon közlekedtem a gyár és az otthont jelentő b-pont közti bermuda kétszögben. Így mentem magamnak az élményszámba. Néha felnéztem az égre, hogy nincs-e valami ufo rablóbanda, de ezzel, hogy így szét lett blaszfémiázva a klíma, már arra se sok esély van, hogy ezek ide avászkodnának, ilyen-olyan természettudományos megfigyelés, mintavételezés ürügyén. Megfájdul a szemem, ha ökológiai lábnyomot látok lépésben araszolni a négysávos utakon, nem is patakokban, de tömött sorokban folyik olyankor a homlokomról a sós bele a szemembe. Aztán az arcomra repül egy katicabogár, és magamban elkezdem énekelni neki, hogy sóskútba teszlek baszki, ez nem tréfa dolog, itt vidámkodsz, pöttyösködsz, mórikálod magam az arcomon, aztán néznéd már meg, hogy milyen apokaliptikusan vagyunk mi most itt. Hurut vagyunk, meg lepedék ezen a valamin, őserőn, vagy minek nevezzem. Érted-e, te katica? - ezt mondom neki. Aztán letessékelem az arcomról, előbb az ujjamra, aztán le a földre, és nem azért, hogy egy külsejét tekintve 110 kg karizmát magán hordó háziasszony, uszkve 4 bevásárló szatyorral átgázoljon rajta, de aztán meg mégis.

És akkor egyszercsak belelógott a kezem a tejjel és mézzel folyó eldorádóba. És hol az eldorádó győzött, hol én kaptam ki belőle a kezemet. És e pillanatban jelent meg a maga orgánumában a damilhangú énekesnő, elénekelte a dalát medvéről és majomról, a köztesről, amit én már nem igazán értettem, valamint kiderült rólam, hogy nekem ennyi pólóm, mint amennyi most van, az életbe még sose, úgy értve, idáig összesen se, és hogy ezt én felfoghatom tejjel, aktívszemcsével folyó akárminek is. Arról is esett szó, hogy itt és valahol távol, születhetnek egy napon, de különböző emberek, és hogy koncertjegyeket idejekorán kell vásárolni az arra érdemteleneknek. És most valahogy a lábam is kevésbé izzad, köszönöm néked, hidegfront, de ezt is inkább gondoltam, mintsem mondtam. Sokszorosan illetve nem is annyira gondoltam, mint amennyire érezni se akartam.

Egyszer volt egy olyan, hogy a hangyának tele lett a töke. És ez tényleg csak egyszer esett meg. Ment dirrel-dúrral morfondír a két kis csáp között, hogy kellene hegedűre gyűjteni. És végül is el lett határozva, ki lett számítva, túl is lett lihegve. A hangya póza, amikőr ő valamit elhatároz, az a  hanyatt fekvés, és nem öncélból ám, hanem akkor rá lehet fogni a kék égre, hogy az nem egyéb mint egy szőnyeg, a felhők porcicák, és ő meg alatta szövi a terveket. Nem a világmegváltóakat, hanem csak úgy a hegedűvel kapcsolatosakat. A hegedűlés leképez, oda és vissza van minden, a vonónak szokott rendje van a húron, plusz még a biztonságérzet, az. Na de a hangya nem hegedűlni akart a hegedűvel, nem akarta ő senkinek se elhúzni  a nótáját, még mocskos buzizni se járt ki a melegfesztiválokra, a tévészékházat is egyszer látta csak, egy osztálykirándulás révén. Legyet is ott látott először és majdnem ájulattal rontott rá a látvány. A hegedű az lett volna az alfa, hogy sose húz rajta egyet se a vonóval, de ugyanakkor tudná, hogy bármikor megtehetné. Egy ilyen frusztrált bojba, mint az övé, sok hangyának kellene hegedű. Kellene egy Nemzeti Hangyahegedű Kuratórium, ez lenne a HNK, egy elhízott tücsök lenne az elnöke, baromi elegánsan öltözködne és golyóálló hangyaaudival közlekedne. A hozzájuk befutó kérvények alapján bírálnák el, hogy ki tart már ott, amikor csak a hegedű segít. És akkor kiutalnák neki, és az húzná a nótát, oda és vissza, ismételne mindenki, mert az ismétlés a hangyatudásnak az anyja és omegája. És lenne egy leányvállalatuk, vagy leányszervezetük, ők pedig azokkal törődnének akik a füldugóra szavaznak. Az alapanyagot a tücsök ólombányája biztosítaná, minek előtte megnyerte volna a tendert. A tücsöknek tender sok dolga volna, egy csomó fellebbezést kellene benyújtania, kabócákal, csíkokkal, lárvákkal és álcákkal egyeztetnie. A hangyának egyszer tényleg annyira tele lett a töke, hogy már a zene sem érdekelte. Pókhálós lett a winampja is.

Nárcisz görnyed a patak parton,
a háttérben parázslik az alkony,
lenéz az ifjú és szédület
mosolyog rá egy szép ülep,
a víztükröt széttöri egy pardon.

Hát pont akkor értünk a temetőkapuba, amikor elkezdték a holtak a legjobb játékukat, a feltámadósdit. A kapu felett, pedig rendesen ahogy kell, félkörívesen : Feltámadunk, mohával borítva, hátam mögött észak élet. Elsőnek Veron néném felett nyílt meg a sír, nagy ólmos lassúsággal, fél kézzel húzta fel magát, mert a kezében még ott volt az 1977-es 32. heti rtv újság, persze a hétfőnél, amikor az embernek egyebe sem volt, mint hogy bánatosan nézze azt ahogy táncol a petróleumlámpa fénye a tapasztott falon. Mögötte rögtön lánya, akit Alíznak hívott a falu, noha Mária állt a keresztlevelében, az idő jól leette róla a rúzst, a húst és meglehetős átnyirkosodott rajt a részvétmintás nylon otthonka is. Az ismeretlen katona sírjánál meghajtották a fejüket, mert akkor már az ismeretlen katona is túl volt a feltámadásnak azon részén, amikor a testet öltés fázisa után visszaaplikálta az aranyozott vöröscsillagot az obeliszkre. Füleki bácsi, mint mindig, a vállán kaszával jelent meg a ravatal előtt, nem a halálból kapta, saját, mint ahogy a kaszakő is, a nagyapja adta neki 1912-ben. Azt mondja, azt, hogy 1912, azt már ő se nagyon tudja elképzelni. Kicsit alacsonyabb mint szokott, amikor hozzám beszél fel tartja a fejét, hunyorogtatja a szemgödreit. Azt mondja, jó nagy lettem, és hogy kicsi voltam, és sehol jobb, se ott ahol ők, se itt ahol én, de ha őt kérdezem, legalább az enyém, ha langa is, de lét.
Aztán elmegy, a nagyanyja sírját felverte a gaz, most hogy így kihalt a pereputty elég ordenárén néz ki a családi sírhely, pedig bizonyosak voltak benne, hogy jó ötlet a munkásőr pantheon mellett megváltani a nyughelyet. Aztán a Tőzsér jön, rajta a békatalp, őt is valamikor 80-ban fullasztotta pocsékolta a medence aljára a termál, nem sok szenvedés, el ne higgyem - mondja - és mindvégig meleg van, olyan az is csak mint az anyja hasában, csak minden visszafele. A Fartali is megjelenik, csupa zöld még mindig, felfúvodva, megmérgezte az asszonya, egy szerb mozdonyvezető miatt. Nagy termetű asszony volt, a szerb meg nagytermészetű, szerette a nagy dolgokat, nehéz súlyokat, mázsás dolgokat mozgatni, együtt vannak eltemetve, most őket mozgatják a mázsák, tektonikailag. Aztán a megtébolyult énektanárnő, a hangvilla alakú sírkő mögül heherész, hogy az igazgató úr, így meg úgy, és hogy felesége volt, aztán az is neki ment a sajónak, vagy már nem is emlékszik minek, emez meg lugot ivott, abszolút hallás ide vagy oda. A hamvasztottak ebből mit sem vesznek észre, ők isapor halmazállapotban kihulltanak az öröklétből. És az élők kapujára is kellene egy biztató felirat, de hát mi lehetne az?

Csak az van amit elgondolok. Csak az van amit elképzelek. Csak az vagyok aminek
elgondolom magam, csak annak az elképzeltnek vagyok akinek elképzelem. Csak az
vagyok aminek elképzeltetek, csak az lettem aminek titeket képzeltelek. Csak az
vagyok amit megértek magamból, csak az lettem amit felejteni akartam belőletek.
Csak az voltam amik ti is voltatok, csak az leszek amik ti sose lehettetek. Csak
azok vagytok, aki én sose lehettem, csak azok vagyunk amit megértettünk magainkból.
Csak az vagyok ami lehettem, csak azok leszünk, amik még sose voltunk. Van
lakcímünk, kulcscsomónk és sorsunk.Csak az lehetek ami voltam, csak az lehettem
ami vagyok. Csak azt akartam, amit akarhattam, csak attól félhettem amitől
féltem. Csak azt hagytam félbe, ami széttört volna úgyis, csak az fejeztem be,
ami be volt fejezve már. Csak azt hittem, amiben nem lehetett hinni, csak az
voltam, akinek nem lehetett lennem.Csak az vagyok amit tapasztalok, csak az
leszek amit neheztelek, csak annak látszom, aminek látni akarsz, csak arra
figyelsz amire figyeltetek. Csak az vagyok ami nem vagyok, újabban már a napon
is hervadok. Csak úgy vagyok az, ahogy ti is mind hervadtak, és nincsen kibúvó,
feltámadás, mesebeszéd, egérút az, hogy harmadnap.

Nem tudom elképzelni róla, hogy az egész élete annak a várakozásnak a jegyében telt el, hogy lesz majd egy ötlete, ami élethosszig kitart. Nem nagy ötlet, kicsi, de amiből el lehet lenni egy életen át. Olyan kis ötletre gondolok csak, mint májküldzsekszon orra, vagy koósjános kislánya a zongoránál, a fehérnél, kiszeltünde bugyigyűjteménye, tornóczky anita akkoreztmosthogyanja, győzike zebracsíkjai.Egy kis apróság, ami kizökkent, és már soha nem enged vissza a rendes, a köztiszteleti vagy közutálati profitban szegény régi kerékvágásba. De Gomez szerintem soha nem várt semmilyen ötletet jönni, és valahogy ő se ment túl közel az ötlet felé. Élt és él, ahogy lehet. Nincsenek álmatlan éjszakái, nincsenek világot megrengető elképzelései. Rövid kis sétái vannak, a nonstop kisboltig meg vissza. És mintha ő nem is akarná már azt az ötletet annyira, a szeme körül, a szemhéján, borsszemnyi kis vadhúsok nőnek, nehezítendő a látást. Gomeznek mindene nő egyébként bele a világba, ezt választotta ő, a türemkedést, a belelógást abba, amibe még eddig nem lógott bele. A nagylábujján a körmök már rég kihasították a posztómamuszt, balon, jobbon egyaránt, és vágják szét a szövetet, mint valami organikus konzervnyitó. A lábi mutatóujjánál is számottevő kopás észlelhető. Gomez rendszertanilag házfelügyelő, de házmesternek vagy közös képviselőnek mondható. Jellegzetesen jár, totyog inkább, az ember keresné a hátában a lemezjátékok méretarányosan felnagyított felhúzó kulcsát, hasztalan. Gomezen az látszik mindig, hogy dolga van, és ezért folyton megy, halad, intézkedik, de ugyanakkor az is látszik, hogy magáról a dologról nem sok fogalma van. És olyankor leül egy padra, a szájába gyufaszálat tesz, és félvitálisan cöccög, meg nézi a nőket, a nyári ruha alatti sejtelmeket, cöccög, mert ugye a vadhús a szemén az nem tréfa dolog, az kitakar, míg ő nem tudja, mit akar. Nagyokat ásít közben, mint aki már tényleg unja ezt, ezt az örökös várakozást legbelül, hogy hátha, hogy valahogy, hogy nem tudni, hogyan, de lesz egy nyári ruha, ami szembe jön vele a körúton, és nem romantikus sejtelmeket takar, hanem kihullik alóla egy ötlet, egy szabadalom. Az ízesített parafadugóé, az unintelligens, sőt az egyenesen tahó mosopóré, az évszakok szerint virágmintát váltó otthonkáé. Csak valami legyen már, ami rajta kívüli, ami nem innen való, nem ide való, valami égi, és ingyen van, és csak ő kapta. Legyen valami, ami nem baj, ha csálé, ha sréh, ha vizavé.

Szon ette

AB AB
CD CD
DVD DVD