Valahogy kedvelem a görögöket. Lehet, hogy ennek nincsenek is kulturális vonatkozásai, hogy tényleg csak a dinnye miatt, a nyári evések mián, amikor folyik le a mellgödörbe az az édes megragadás. A régi görögök is kedvelendők, és az újak is azok. Bár ezek a régiek olyan sokat foglalkoztak a lélellekel, lékelgették, kóstolgatták, aztán nemigen jutottak semmire. Az meg egyenesen botrányos tévedés, hogy a lélek az úgy eleve van, és mint egy kabát, ráterül a hús, befedi, ápol és eltakar. Éppen fordítva van. Eleinte csak a hús van, vér, inak, hám és kötőszövet, kelletlen test van, nyirokcsomók és erek, amiben folyik a megmaradás. A lélek az csak később van, neki későbben van az ő jövetele, de ideje van. Én például emlékszem arra, hogy mikortól van az enyém. Az én lelkem a Fővárosi Vidámparkban nőtt ki, egy nagy, alvó, betonból készült óriás előtt, két falat molnárkalács lenyelése között, fojtó nyárvégben. A lélek ott fakadta a rügyet. Az óriásnak - aki egyébként aludt, betontarka réten, betonvirágok között - mozgott a hasa, látszott rajta az elevenség, a hús, a lélegzet, a nagy betontüdő, szívta be a sok betonlevegőt, és fújta ki a betonszénmonoxidot. És akkor nekem kinőtt a lelkem, de nem tudtam, hogy mi az, ami kinőtt, csak valahogy este a vonaton sokkalta nehezebb volt már minden mozdulat, szokniuk kellett az inaknak minden mozdulatot, a nehézkedést, az elnehezedést. A lélek kezdetben kék volt, és molnárkalács illatú, tapintása kettős, mint a vattacukoré, elsőre selymes, aztán csak ragacsos. Minden apró dologra emlékszem, arra az időre, amikor kinőtt, és azóta is lóg rajtam, itt fityeg most is. Arra kevésbé emlékszem, hogy mikor lyukadt először ki, és kellett elvinnem szervízbe, aztán hogy penészes lett, és összeaszott.
Néha el kellene menni a Fővárosi Vidámparkba, adni neki megint molnárkalácsot, hogy hízzon, hogy ne csak nagyobb legyen, mint a betonóriás lélegzete, hanem legyen térfogata is, akkora, hogy aztán már mozdulni se tudjak miatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése