sebtolvaj

Úgy volt, hogy idén nem lesz. Hogy én már nem bírom azt. Megöregedtem, zsémbes lettem, a mizantrópiai mutatóim már réges régen a veszélyt jelző piros mezőben dekkolnak konstans.
Aztán kievett a fene, kiavászkodtam mégis. Csörögnek a kasszagépek, sustorognak a bankjegyek, a lázadást már maga a kapitalizmus pénzeli. Valaki elmagyarázza nekem, hogy a globalizmus az azt jelenti, hogy ha itt vesz százezer ember egy óra alatt egy sört, akkor valahol a bikini szigeteken kinő egy luxusvilla a földből, csak úgy. Megnézném ezt magamnak. Forog a gép, az alkotó meg a hátát mutatja leginkább. Lóri nénivel merengünk az idő múlásának felfoghatatlan természetén.
Éjfél körül már bele is kezdek az apokalipszis vázlatszerű ábrázolásába, ebből kötünk át, számomra is megmagarázhatatlan módon, először a Szomszédok stáblistájának teljeskörű felidézésébe. Majd jutunk el olyan rendszerelmélethez, miszerint a fent említett teleregényben a főcím zenén kívűl három hangulati etűd található, melyek mindig adott cselekményhez köthetőek. Van a vészjós zene, gyakori előfordulási helyei: Vágási Ferit bütykös féltengellyel ütik le régi intézetis társai egy sikátorban és műbőrkabátjából 850 ft-ra tesznek szert, a kis Matyi által látogatott óvoda előtt pedofilnak tűnő férfi sündörög, Taki bácsit megfenyegeti a taxis alvilág, Julcsi nagylábujjára rácsukódik az ágyneműtartó.
Van a vérhalál zene, ezt színészek halálakor alkalmazzák, ilyenkor a stáblistás bölcsességek is az adott megboldogult érdemeit méltatják. És van az ünnepélyes, amit állami és egyházi ünnepekre tartogattak. A Szigetet nézem, a Szomszédokat látom. Olyan sok a sorshasonlóság, hozzáegyszerűsödik az élet a tévéműsorokhoz.
Aztán hazafelé egyre az jár a fejemben, hogy kellene valami EU-s törvényt hozni, hogy Angliában ezévtől nem alapíthat senki zenekart 2050-ig. Én nem értem, ott marshall-erősítőt adnak a kisdobos avatáskor, vagy mi? Amiket eddig alapítottak, maradhatnak.