sebtolvaj

Nekem valahogy fordítva vannak a honvágyaim. Távvágyaim vannak. A Kárpát-medence antitestének érzem magam. Rendesen fel tudom húzni magam egy fővárosi buszlépcső látványán, pedig a buszlépcső az mindenhol csak buszlépcső. Elég az hozzá, hogy voltam idén Vakmagyarban nyaralni, leginkább így mondanám, hogy merre  hány méter. Kerülgetem a forró kását. Vakmagyar nyelvleckéket veszek naphosszat. A vakmagyar a magyar nyelv elhalt zárványa vagy legalábbis elszarusodott része, szeretni lehet, ismerni viszont csak jószerével. Az ember csak ott éri meg a pénzét, ahol több is veszett mohácsnál, de várjuk csak ki a végét, nem eszik olyan forrón a puliszkát.
A vakmagyarban érzem igazán otthonosan magam, nem vallom ugyan, de érzem, hogy jobb féln,i mint megijedni, itt a vakmagyarban nem történhetik semmi meglepő, látni rendesen a fától az erdőt, az óperenciás tengeren túl meg ott lobog különben a Kassák szélben a Deákné vászna. A számba repül a sült galamb reggel és este, mint derült égből a villám. Ágy, asztal, tv, fejem fölött elszáll a Nickelodeon. Addig nyújzókodom, amíg a légkondim ér. Így múlik el a világ dicső vége. Messziről jött ember azt mond amit akar, aztán sms formájában kiderül, hogy a legjobb indián immáron halott, máris megér egy misét.
A lehetőségekhez mérten soha nem mondom azt, hogy soha. Az erődömet fitogtatom egy fotón, élek, mint hal a vízben, sok jó ember kis helyen is beltér. Túllövök a memóriakártyámon. Az élet olykor habostorta.
Szilaj tajtékokat vet. A víz azúr. Elhamarkodott következtetés volna azonban azt kötve hinni, hogy én a vakmagyarokat szeretem. Nem szeretem őket, hogy egy okot említsek például azon tulajdonságuk vagy tulajdonságukban mutatkozó fogyatékosság miatt, ami azért felelős, hogy egy metrólépcsőn úgy tudnának utazni, mint aki nem most jött le se falvédőről, se fáról. De azt se tudnak. Unom a banánjukat. Elő kell állni valamivel, én meg örülök mint majom a farbának. Én csak a vakmagyar nyelvért vagyok oda mostanság, nyelvével él a nemzett, szempillantásnyira, oda és vissza vagyok. Becsukom a szemem, sajtból lesz a hold. Leégek, igazán jól csak a színével lát az ember, fonákjával soha.
Tisza vizet öntök a pohárba, bár szerénységem ellen való az ilyen. Lifting érzés. Sok food disznót győz. A fülem botját sem mozdítom, a francia kisfiú meg nem lát az orra hegyéig, mégis a szavak embere.
Fut a lakás vakmagyarban. Nincs egy rongyom a végén. 10 000 méter magasan is képes vagyok azt érezni, mint aki sínek közé esett. Azt hiszem, hogy tudnák vakmagyarban élni, lennék én ott még kistöménységű zárványmagyar. És ezt úgy tessenek elhinni, hogy szentigaz. Dolgom végeztével vagyok itthon, innen húz most haza a szívem. Móresre vagyok tanítva. Rámmosolyog egy szőke plakátnő a metróban, aszondja jó pihenést, az ilyesmi mindig kiveri a biztosítékot nálam, nekem sincsenek kötélből az idegeim.
Hiszem ha látom, vakmagyarul. Ott vagyok, ahol a partszakasz, inam szakadtából. A saját, jól felfogott érdekem.