Elmenni a széléig, magamban őrzött leeséssel. Az okosok nem horanak magukban ilyet, az ő zuhanásuk teoretikus, szimbolikus, sehol egy makacs folt, sehol egy szétloccsant agyvelő, nyista csont szilánk. Az okoson kicsorbul az inteligens mosópor is. Mert az okos az mindig ad a látszatra, és ha már így van akkor látzsat is ad rá olyan gúnyát ami kizárja a leesést.
Most, hogy elgondolom, az arcom már nem olyan amilyenre emlékeztem, (és ha jól veszem észre, ezzel én vagyok csak így egyesegyedül), most, hogy emlékszem már nem akarok gondolkodni, se okosnak, se butának lenni, se erősen akarni annak akarni lenni.
Hogy őszinte legyek ki szeretnék maradni belőletek - csak néha hallani felőletek, ki szeretnék maradni a hovatartozásaitokból, a hovatovábbjaitokból, a hülye klubjaitokból, az elcseszett szappantragédiáitokból, a nekem eljátszot leeséseitekből. A műből, abból.
Az igazsággá szopogatott hazudásokból, a nyelvetek hegyén, abból. Tulajdonképpen én már magamból is  szeretnék kimaradni olykor, hisz én is a nagy egséz ki fia borja vagyok, vagy hogy. Nem is sokat veszítenék velem.
Ezt gondoltam tényleg, de most én is megállok itt a szélén, megállítom a mozdulatot, lustaságból vagy gyávaságból, most megálltam, azt akartam, hogy megálljon minden, hogy kép legyen, és legyek én a képnek a része és úgy nézzem azt ami van, hogy meggyőzhessem magam róla, hogy akár ez az egész az enyém is lehetne. Csak hát ez hazugság, és mindig rajtam kapom magam. Semmit sem lehet, egy égnek nevezett plafonban egyesülnek a falak.

Én már csak úgy nézlek benneteket, mint akinek elfogyott minden dolga, csak figyellek titeket, ahogy mentek a metró szélben, vagy épp átvágtok egy téren, és fáradtak vagytok, vagy fáradtságot színleltek és én akiből így elköltöztek a dolgok, dolgaimtól vagyok kirabolva és lehet hogy végső soron boldog. Látszik rajtam, hogy minden titkomat ideje korán kifecsegtem, attól ilyen kancsal is a kedvem, és ami hálni jár belém nem hívnám életnek, csak dolgok morzsalékának. Siettem, aztán mégis hogy lemaradtam, az voltam aki lehettem, a fű kinő alattam. A kenyeremnek hogy van-e java én azt most megtudni feladtam.

Albérlethy Álmos, könyökölt az ablakpárkányon és tűnődött a Pünkösd természetén, pontosabban annak egynaposságán, nem mintha jelentősége lett volna, mert tényleg nem, hétfő ide vagy oda. Mindenesetre nem értette, hogy minek lehetett ez a nagy sietség, hogy a szentlélek áradása minden emberi számítás szerint is igénybe kellett volna vegyen egy egész évet, vagy hetet, de öt munkanapot mindenképp. Mert az ilyet azért meg kell tervezni, akinek Mária országa a lakhelye ebben nem is kételkedhet. Mert mi van akkor ha mondjuk rossz helyről, vagy sőtpláne ne adj isten rossz helyre árad az adott szentlélek aztán a világnak akkor befellegzik. Szóval, hogy az ilyet nem igazán érdemes a vakszerencsére bízni, először is hatástanulmányt kellett volna készíttetni a Megigazulási Bizottsággal, hogy kellő irányú és kellő mértékű legyen az áradás, mert történetesen mi van ha a Marson érik be annak a gyümölcse aminek itt a földi halászegylet itta a levét.
A Megigazulási Bizottság aztán kiírta volna a tendert, amit egy Dicsőítésben legalább 10 éves gyakorlattal rendelkező cég végezhetett volna el, a nyertest beperelte volna a vesztes pályázó, és akkor már rögtön jövő év karácsony lenne. És akkor most a Bibliában külön fejezetek juttnának a hátradőlésnek meg a láblógának, hogy miként a leginkább.

Most, hogy már mindenki szép lett és okos, csak én vagyok egyedül hátra, de nincsen máshoz kedvem, csak úgy lenni mint a nátha, és nincsen bennem semmi igyekezet, és nem hiszem azt, hogy hátha.

Hol volt, hol nem volt, a teljes lefedettségen is túl, élt éldegélt Bók Ernő, fejét elcsavarta egy bróker nő, reszket azóta a félelemtől, már sejti, hogy a  para fáz is.

Már majdhogynem minden csak öntorkán akadva,
a gurulós bőrönd is és a mozgólépcső,
meg nincs is rá remény, hogy véletlen rálelni valami igazra,
vagy ha mégis, hát az biztosan még nem lesz a végső.
Egy elképzeltet néz mindenki a langyos gépszagú metrószélben,
aztán mire egy is felismerné magát kiderül, hogy mégsem.

Azt játszani, hogy meg tudom állítani az időt. Meleg nyári betonon ülve, a ház előtt. Ha megállítanám valaha is az vasárnapra esne, legyen giccsesen rántott hússzagú minden ami már nem moccan többé, mert úgy akartam, hogy ne mozogjon. Csak néznék bele a betonárokba, a lustán csordogáló kommunális mosogatóvízbe. És izgulnék egy Flickéktől felénk úszó sárgarépa darab sorsa felett, hogy végleg elakad-e a Nagy néni által kiöntött kávézaccba, vagy együtt eljutnak majd mégis valahogy a Baloghék Olymposos palackjáig aztán majd ott lesz valahogy. De gyáva lennék ahhoz, hogy kivárjam, hogy ki merjem várni, és ezért mondanám inkább azt, hogy: most. És értené ezt az akinek az ilyesmit mondani kell, engedelmeskedne nekem az idő, valahol messze megállna két hatalmas fogaskerék. És minden megmerevedne, a Nagy néni kezében megállna a lavór, a Flickék kutyájának a nyelve az idők végezetéig a lepattogzott zománctányér aljában a pörköltszaftban ázna. A szomszéd bácsi sem vágná tarkón az a szép nagy baknyulat, egy karate mozdulatba merevedve várná azt ami már úgysem jön el soha. A Szalókinak a szájához már soha sem jutna el a feleses pohár, tőlem 634,2 méterre a Sarokház eszpresszóban várná azt amire nem érdemes várni már. A metlaki sem repedezne már ott tovább, a 100-as népboltban sem szikkadoznának tovább a kenyerek, nem keményednének tovább a raktárban maradt konzumszaloncukrok. Anya soha nem találná meg a gyógyszeres dobozban a polyvitaplexet, és apa is a hűtőszekrény nyitott ajtajába kapaszkodva maradna most már mindig. Én pedig csak nézném a betonárkot, és az egész hatalmas világban csak ott lenne az egyetlen mozgás, a lomha szennyvízé, nézném hogy mi lesz azzal a koszos kis főtt répa darabbal, amire azóta már cérnametéltek is tekeredtek. Így múlna el - minket magából kihagyva - a világ dicsősége.

Mint konyhában a linóleum. Gránit mintás. Mintha. Olcsó alkalmi vétel, az a fajta ami attól lesz szép, hogy az ember fogszorítva akarja annak látni. Velünk együtt öregedő, preOBIkus darab. Apám széke előtt ki van kopva egy talpalatnyi rész, még nincs kilyukadva, de se minta, se koptató felület, csak üres szürkeség. Olyan mint egy lyuk amin még nem lehet leesni a Tóthékhoz, de már sejthető a betonkoszorú. Apám csinálta ezt foltot oda, 25 éven keresztül minden egyes nap.
Hány liter kávé ez a kopás, hány cipő levétel, hány papucsba bújás, hány leesett cigaretta hamu, hány kiégett viaszkos vászon, hány üveg bor, sör, pálinka, hány oldal szalonna, hány vízállás jelentés a rádióban, hány ötórási hírek, hány hajnali edényzörgetés, hány kanál leves, hány fétis a világ? Most még a polcon is lesben áll minden tárgya, á á á  áldozatra várva. Már alig él valaki aki bizonyítani tudná azt, hogy: vagyok.

Van egy filmünk. Apának és nekem. Tarrbélás terjedelmű, sántán, de nem éppen tangó. Úgy kezdődik, hogy megyünk a Ságvári utcai télelőben, éppen hogy bokáig érő fényben, és a nap is úgy süt mintha gézt feszítettek volna az égre, mintha minden meg lenne egy kicsit betegedve. Látszik a leheletünk, gombolkozunk, tehát fagyunk. A kezem három évtizednyivel kisebb a jelenleginél, azzal fogom az A/3-as félfamentest. Egy télapó van rajta, vízfesték, zsírkréta, vegyestechnika. Amikor a Halászkert elé érünk apa közli velem, hogy olyan télapó akinek egyik csizmája piros a másik pedig lila, az olyan ad absurdum nem létezik. El lehet képzelni. A Halászkert homlokzatán annak a két terrakotta halnak is kimeredt a szeme, hogy milyen világot élünk, a keskenyebbnek, vélhetően a keszegnek meg is pattogzott a máza, talán a fagytól, de az is lehet hogy tőlünk, attól, hogy annyit jártunk arra. A Halászkertben egyébként járatosak voltunk, apa ismerte a pincéreket, a vendégeket, azokat is akiket már letartóztatott, és azokat is akiket majd csak ezután fog letartóztatni, mert apa ilyen. Engem nem igen érdekeltek a hülye félhaverjai akik barackot nyomtak a fejemre és képesek egy öt éves gyerektől azt kérdezni, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Akkor én bizonyos csak abban voltam, hogy nem leszek olyan felnőtt aki barackot nyom a gyerekek fejére. A Halászkertben engem egyesegyedül a Gyuszi érdekelt, ha őszinte akarok lenni, neki is inkább csak a dobja. Gyuszi a Duci és Gyuszi duó dobosa volt, van is az egyik fiókaljban egy fénykép, Új évi üdvözlet, "Boldog Új Évet Kiván Duci és Gyuszi, 1972-73". A Gyuszi dobos kedvelt engem, mindig megkérdezte, hogy játsszon-e nekem valamit, de mondhattam bármit, arról előbb utóbb kiderült, hogy nem is ismeri. Gyuszi egy szűk látókörű vendéglátóipari zenész volt, aki nem nyomott barackot a kiskorú vendégek fejére. Szóval lehetett szeretni már csak ezért is. Aztán később megkedveltem a repertoárjából egy számot, sose hallottam azóta se, valahogy úgy volt, hogy "Jön már a bika, fúj az orra lika", és volt abban a számban egy kiállás amikor Gyuszi dobos dobszólóval kápráztatott el. Savanyú szagú abroszok közt folytatódott az apával közös filmünk. És itt van sok gyors vágás, ahogy apa beleesik az ajtóba és az üveg kitörik és egy Lenin (profilból) alakú lyuk marad apa után. Nyár van, így marad az ajtó egy darabig, direkt jó, hogy a proletárvezér  ilyen formán gondolta eltölteni nálunk a vakációt. MAjd jön a Szuromi és beüvegezi, a Szuromi mellékszereplő és mellékszereplőhöz mérten sokat iszik. Ebben segít néha apa.
És a nyárból már csak arra emlékszem, hogy egy 50 méteres medence szélén kapaszkodok, és szemmagasságban ott apa gyűlöletes barna szandálja. A szandálban pedig apa, fűt fát ígér, hogy ha nem állok meg öt tempónként kapaszkodni. Nem megy, én tudom, hogy az én ötven méterem az olyan mint senki másé, az én ötven méterem az olyan hosszú mint egy élet, fuldokolni lehet és kell benne, és kapaszkodni kell és vizet prüszkölni kell, elfáradni kell és a végén hazamenni kell. És hazamegyünk és látom magunkat felülről a kiskonyhában, olyan sírni valóan szomorú az a jelent ahogy apa tekergeti a rádió gombját és odatartja a fejét a hangszóróhoz és csak fütyül a szabad európa, és anya egy lavórban áztatja a lábát, és én is egy kis szánalom vagyok ahogy nem csinálok semmit csak fölülről nézem a magunkat. És nem mondom el nekik, hogy mit álmodtam, nem mondom el nekik, hogy álmomban gyerek voltam, egy nagy sivatagban városok romjai között sétáltam és egyszer megláttam két hatalmas szobrot. Elvoltak dőlve, kinek karja hiányzott kinek a lába, de felismertem, hogy ők azok, anya és apa, eldőlve a félig betemetve a homokba. Azóta dugom én is oda a fejem, hogy megláttam őket teljesen halottan.
És ennek a filmnek úgy van vége, hogy apa olyat csinál amire senki sem számít, előbb megsimogatja az arcom, aztán belekapaszkodik az alkaromba, már nem beszél. Csak nézünk, és olyanok vagyunk mi ketten mint akik semmit sem értenek. Próbálok helyette is levegőt venni. És hogy a mozi egy szempillantás alatt egy rohadt szobává zsugorodik, egy olyan szobává amiről annyira elfeledkezett az akinek mindenre kellene gondolnia, hogy évezredek óta - rajtunk kívül - nem történik semmi benne. Csakhogy ez a rajtunk, mostantól kezdve csak én vagyok.

Az életből az a rész érdekel amit képtelen vagyok megérteni, említésre méltó céljaim csak a halál utánra vannak.

Bántja a szemem a váróterem neonfénye. Becsukom a szemem, standol a valóság. Eztán kezd el élni minden, felébredni ami már olyan régóta alszik. Relatíve a minden. Zárójelesen minden, zárójelesen relatív, zárójelesen ébred. Most inkább csak konyhák. Konyhák ahol valaha megfordultam, azaz megfordultam volna, ha ideje korán be nem pipultam volna. Az első konyha, az csak véletlen lehet. Még nem is konyha, csak azzá teszik a hetvenes évek. Most még csak terasz, lebetonozott munkáosztályi előkert, talicskányi élményhomokozóval, apa száradó fecskenadrágjával. És látom a gyerek kezét aki túrja a homokot. Látom azt akiről azt hiszem, hogy én vagyok. A homokbucka mellett táncol a hajdú centrifuga, anya lábkörme fehér gyöngyházfényű. A szomszédban disznót ölnek, nagy üstökben redukálódik gőzzé az élet. Aztán másik konyha, a kiasablakos, a részeges Rózsi házát keretezi be, Nenével egy heverőn ülve azon a kis abalkon nézünk ki amikor jön a vihar, Nene suttogva imádkozik, hogy belénk ne vágjon a villám, meg van győződve róla, hogy a vihar az az amikor Istennek tele lesz a hócipője. Nene nem tudja amit minden ateista tud, hogy a mennyekben soha sincsen tél, valamint hogy Isten sem nagyon van. De ha van is, miért pont belénk vágna. Egy pár lehorzsolt térdű gyerekláb kalimpál a heverő szélén, nem ér le a földig, a heverő oldalán dobol, Nene ettől pedig ideges lesz, úgy érzi rontja a dobolás az Istennel szembeni túlélési esélyeket, észre sem veszi hogy a részeges Rózsi háza mögött elkezd újra látszani a nap, ahogy azt se, hogy a kályhacső, ahol a falba ér egy hosszú hajú nőt fest a plafonra koromból.
És megint egy konyha, ahova korlátos lépcső vezet fel. Zöldre van a zöldre van a festve. A korlát felső szélénél fekete massza, zsír és kosz. Emberkéz lenyomat. Egész nyáron süti a korlátot a nap, őszre ráncos lesz az egész, hozzá öregszik a lakókhoz. Kora tavaszzal a konyha egyik sarka le van kerítve, édesszagú kiskacsák laknak benne. Ez az első konyha amiben víz folyik, és állandóan gázszag van. Itt is van egy heverő, és a heverőn van egy párna. Kutya van rá hímezve, gomb a szeme. Egészen ijesztő. Látom a gyerek kezét, ahogy az ebéd utáni alváskor ráteszi erre a párnára a Szabad Föld aktuális számát, hátha nem harapja meg. És még suhannak a konyhák, forog a váróterem. Az összes konyhák nagy szakadékok, lyukak, járatok amikről sose lehet tudni, hogy hova vezetnek. Szeretem én ezeket a konyhákat, szeretem, de legalább ennyire únom is  őket. Meg azt is, hogy magamra erőltetem ezt a csukott szemezést, és az egészet a neonra fogom. Persze lehet az is, hogy a konyha az csak egy elegáns mozdulat, a hurokból kihúzott nyaké.
És elgondolni is nehéz, hogy ha minden szemben ennyi konyha fér el akkor mennyi konyha létezik egyáltalán, fájó, hogy egyikbe se fogok eljutni soha. A konyhaturizmus nem létező műfaj.

Az esti vonatok mindig zsúfoltak, nagy és szabad az ország,  sok benne az ember, aztán az ából-bébe vallás bolygója ez, nem a nyughatásé. Akik ülnek azok már régen alszanak, akiknek nem jutott hely azok állnak és álmodnak. Az állók szemérmesen kiröhögik az ülő alvókat, ahogy lassan leesik az álluk és azzá vállnak amik, romlandó hússá. Az állók mindig megvetően nézik ezeket, nézik ahogy a levegő is megy az ott ülőkben ából bébe, ahogy a nyál összegyűlik az ülők  nyelveinek a hegyén, a bőr hajlataiban az izzadság tart nagygyűlést. A kutyák, a macskák, de még a hüllők is megszépülnek alvás közben, csak az ember válik szerves tömeggé. Az ülők fejei fölött gurulós bőröndjeik is alszanak, azok is rondák, olyanok vannak ezekre írva, hogy Paris és London és Rome, hogy I'm sexbomb, meg hogy Pretty Woman, a bőröndjük az ő twitterük, egy permanens világnagy-sms. Azon és abban hordják a vágyaikat, és azért kell kerék rá, mert már olyan nehéz, hogy az kézzel azt elbírni nem lehet. Folyton ezeket vonszolják maguk után, mások persze elbotlanak Párizsban, Londonban, Rómában, átesnek az ő vállalt szexbombaságukon pitiwumenségükön, de a kezük mint ha hozzá lenne ragadva a fogantyúhoz, nem tudják már elengedni. Mint ahogy az állók keze is hozzá van ragadva a kapaszkodókhoz. Az álomigazgatás is aluszik. Az á és a b is álmodva van, csak a megtett út ami igaz. A világnak már vége van, csak azért nem hiszik el a szemüknek, mert még nem mondta be a tévé.

Mellé ütni a szegnek

Tegnap éjjel egy rövid ideig anyául mosolyogtam. Képes voltam rá, azt hiszem most először életemben. És itt anya most az nem az anya, akivel a Keleti pályaudvaron hajnalban rohanunk a vonat után, és nem az az anya aki letekeri a villamosablakot amíg Pesterzsébetre megyünk, és még csak nem is az aki lehülyézi Bruce Willist amikor az valami városi magaslatra megy fel, számos sérülésnek téve ki magát, bár ténylegesen világmegmentési a szándéka, ez jól látszik az arcán, de hát akkor is, nem kell mindenhova felmászni. Nem, a tegnapi mosolyom határozottan a 40 kilós magatehetetlenség mosolya volt. Könnyű nekem, én ilyen testbe vagyok belezárva, innen beszélhetek ki, és ráadásul van vagy ezer anyám, és úgyannyi mosolyom. És amikor ezek így átmosódnak a nyirokrendszeren, amikor az éjszakáknak zsíros a szája széle amint zabálja a nappalt, akkor lesz ez a mosoly rajtam, valahogy rárajzolja a valami, mert mosolygásra nekem aztán semmi okom nincsen éjjel.
Csak láttam egy negyven kilós mosolygást és hát ilyen giccsesen elmosolyodtam, és eszembe jutott az a kép amikor az ágya szélén ültem és elkezdett sírni, és azt mondta, hogy meg fog halni, és hogy ez a kép azóta is itt van a szemgolyómon belülről, mint egy matrica, oda van ragadva. És akkor is megmerevedtem mint ahogy most az éjjel, csak akkor az ágya szélén, csak még nem volt a szám sarkában ez a mostanra eltanult mosoly, az amit itt hagyott anélkül, hogy tudtam volna. És ott ágyszélen ülve biztos kellett volna mondanom valamit, hogy nem halunk meg, vagy meghalunk, de mindenki, és olyat is, hogy szeretlek és aztán ha befejeztem jöttek volna a betűk alulról és a végezene is aztán meg az, hogy a következő rész tartalmából. Olyan elszomorító amikor a valóság ilyen komolyan veszi magát és engem is erre kényszerít.
Nem mondtam semmit, mindent hülyeségnek éreztem. Minden az is volt. Én is az voltam, ahogy ott ültem. És gondoltam a mosolygásaim közt én arra is, hogy apát meg kellene egyszer ölelni, de nem tudom miként lássak neki, nincsen tapasztalatom apaölelésben, és azt hiszem nem is ismerek olyat akitől tanácsot kérhetnék hatalmas öleléstechnikai ismereteiben bízva. Gondolom, hogy biztos mondani is kell valamit mellé, és ha igen, akkor azt is gondolom, hogy akkor már valami igazit.

Minden egyes nap egy út, 24 órányi haladék, de én már délelőtt 9-re ennek az útnak a végére érek. Egy napom jó ha félórát kitesz. Aztán a fennmaradó időben azon jár az eszem, hogy belőlem tényleg csak végzetesen egy darab van.
És ha már ez így alakult, akkor jó lenne vigyázni, keveset bucskázni, kerülni a rontásokat. Felelőséggel lenni és tudni lenni. Ez azonban olyan teher, amitől aztán mindent elrontok, bucskázok, esek-kelek, és végső soron nem tudok rájönni a levés csínjára. Mellé ütök a a szegnek – de ezt már mondtam, még ha nem is én.

Már majdhogynem minden öntorkán akadva, a gurulós bőrönd is és a mozgólépcső, meg nincs is rá remény, hogy véletlen rálelni valami igazra, vagy ha mégis hát az biztosan még nem a végső. Egy elképzeltet néz mindenki a langyos gépszagú metrószélben, aztán mire egy is felismerné magát kiderül, hogy mégsem.

Amikor felemelek egy betonkockát, hogy ott mi minden fordul ki önmagából. Rándulnak egyet a nyűvek a nyirkos belsötétben, a férgek az álcák a bábok is fordulnak egyet. Nem is tudni igazán, hogy most azért lett egyszerre olyan fontos a mozgolódás mert ott ahol hallomásból sem ismerték a napvilágot és most behasít a fekete létezésbe, majd kiderül, hogy a betonkocka alatti világon túl még van más világ, hol fényesebb, hol sötétebb, de sok más.  Ahova féreg el nem juthat, és nem valami féle determináltság okán, belső igénye nincsen neki rá, és képzelet oda el nem vihet ami még nincsen elgondolva annak előtte, így hát be van zárva a bogár egy páncéfedte testbe, hátára fordultan vakargatja a lelkét, ha van neki olyan, álma pedig egy végtelen este.
Csodálatos állatvilágunk rovat. Anyám én nem ilyen rovat akartam.

Aki sötét az a legsötétebb. Ismeretlen magyar költő verse.

Jó szokásomhoz híven elmentem okosnak lenni az Hotel Retardba. Aki ezen csodálkozik az nyilván egy amatőr. Segítek, a Hotel Retardban még én se vagyok olyan hülye. Az ajtóban rögtön ott áll a Imágus, beszél, beszél, beszél, és egyszer csak a saját hangjától ágyéki bizser keríti hatalmába. Ha bevégzett, a Hotel Retard hátsókertjében van egy kicsiny zug, ott épít homokvárat, olykor brandet, szarból, de hát mindegy az.
A recepción ott ül Madame Cunci

Czifrák Johanna  47 éves, született háztartásbeli rendszeresen énekel mosogatás közben. Nem ám csak úgy foghegyről mert közben csörömpöl a kanál a villa, kánonban énekel magával, dúdolásnak nem mondanám, inkább hogy zsírhabos a capella. Harsány az egész akár egy műszálas otthonkán a foltok , zeng az ének, zeng a bérház, de csak a térerő boldog. A házban a népek úgy suskosolnak: operadíva.
Az ember nem énekelhet csak úgy, ott ahol purhabbal van beengedve  minden ami nincs, ott a hangtalan üresség az egyetlen alternatíva.
Most pont a kedvenc dalomnál tart. Lalalalallaaa, annyi ember él a föööldön, és csak egy vagyok én.

Nem jó a világ utolsó ibolyájának lenni, gondolta az utolsó mimóza a földön. Rideg és sötét az erdő, este meg az a sok különös gazdátlan zajok valahogy beleeszik magukat a bibék közé, mellé az agresszív aljnövényzet, többnyire kaktusz vagy csalánvirágú pribék, és ha ez nem lenne magában is elég, hát most kezdődik el nemsokára a kihalás széle. Utolsó gondolata úgy rémlik az volt, hogy nem marad csak gazfolt, azon a helyen ahol ő valaha, és még az is, hogy így utolsó lévén neki nem lesz mit alulról szagolnia.

Amikor valami hirtelen kicsi lesz.

A téma észleléséhez használt ideiglenes bejegyzés (6b48463b-c149-47db-b430-f3668fdbcbef – 3bfe001a-32de-4114-a6b4-4005b770f6d7)

Ez egy ideiglenes bejegyzés, amely nem lett törölve. Saját kezűleg törölje ezt a bejegyzést. (814bc905-c497-4896-9683-8a0e7ad72512 – 3bfe001a-32de-4114-a6b4-4005b770f6d7)

Kedves szülők. Kérem legyenek kedvesek gyermekükkel közölni, hogy néhány évtizede sorozatosan hagyták nyerni a közös társasjátékozások alkalmával. Vagy amikor azt mondták neki, hogy ő mindannyiuk szemefénye, noha komolyan gondolták, akkor e kijelentésük kimerítette a  szubjektív véleményformálás fogalmát. Kérem tudassák vele, hogy az olyan erős érzelmi töltetű megállapításaik miszerint ő a világon a legokosabb, legszebb, az csak egy bizonyos viszonyrendszerben érvényes. Ehhez kapcsolódóan akár példákkal is érzékelhetővé tehetik számára, hogy az említett rendszer a világmindenség elenyésző részét képezi. A hegyesre szopott piramisok körüli anomáliákat is kérném mielőbb tisztázni.
Amennyiben nem hagyták nyerni a társasjátékban, nem mondták azt, hogy ő mindannyiuk szeme fénye, legszebb, legokosabb, és nem látott még piramist, mindössze a szeretettelen környezetnek tudható be érzelmi fejletlensége, akkor viszont a fentebb felsorolt ismereteket, élményeket haladéktalanul szíveskedjenek a mielőbbi javulás reményében, a vonatkozó magyarázatokkal a rendelkezésére bocsátani.
Ugyanakkor határozottan kérem, hogy a teljes valóság felfedésétől is tartózkodjanak, személyiségfejlődése ezen szakaszában félő, hogy nem tudná még feldolgozni önnön sekélyességével kevert jelentéktelenségét.
Esetleges mellplasztikáját a tanári kar egyöntetűen az önök belátására bízza.

Tisztelettel:
Kígyósi Aranka - szoftpornóterapeuta

Ritkán szarok a saját blogomba, néha megteszem azért, ha feltétlenül szükségét látom akkor szükségemet végzem. Szar által vész aki szarhoz ragad.
Ugrás az időben visszafelé.
Van egy kép. Képzelt kép, nem igazi. Ott ül a Margit szigeten rettentő nagy bajszával Arany János a rettentő platánok alatt. Megpödri a bajszát, könnyen teszi, jó előre tudja, hogy kötelező tananyag lesz. Hanem aztán úgy tanakodék magában, hogy te János, így mondja, hogy János, nem Janizza magát, mert azt már akkor is tudja, hogy az kötelező tananyaghoz méltatlan is volna. Szóval, hogy te János írni kéne valamit az utókornak,  de hát mi a tökömet. Írtam ezt az erős emberes sztorimat, és hát fingom nincsen van e abban annyi, hogy majdan, ha kötelező tananyag leszek, akkor lészen e még érvénye, vagy teszem azt érdekesebb lesz-e mint a barátok közt. Pedig hát úgy hiányzik nekem az írás mint üveges tótnak a hanyattesés, de hát a faszomba is, kötelező tananyag akarok lenni, kisded korom óta ezzel kelek ezzel fekszek. Az a kis pöcs Petőfi jól megcsinálta az imágóját ezzel a segesvári fináléval. Égig ér a rezedaillat, már akármi lehet. Én meg itt tökölök ezen a szigeten, ahol még egy őzike sincsen, amit versbe öntenék forró ólom gyanánt, vaalahogy úgy, hogy duna partján őzike, zebra csíkkal győzik-e. Pedig ez jó lenne, őzike, hm, őzike. Ez lesz az.
És most itt hagyjuk egy kicsit magára Jánosunkat, aki egy kicsit a kelleténél is jobban magába merülten észre sem veszi hogy fecseg a felszín. Nem is gondol ilyenekkel, majd lejegyzi mást mert minden ember kötelező tananyag akar lenni, énekli egy Teréz nevű díva a templomtoronyból. János ezt sem hallja, benne az örökérvényűség fészkelődik,  halál elleni áfium alkímiája. Halogat, mint ahogy mindenki halogat, halogatni Arany.
És most, hogy ott hagytuk Jánost a katarzis kapujának  a kellős közepében merüljünk mi is magunkba.
Ha teljesen őszinték vagyunk, akkor most le kellene szólnunk hozzá, oda, abba az elképzelt képbe, hogy Jánosbá, ne írjon, ne gondoljon. Ide nekünk ne gondoljon semmit. Kár ide, János bácsi, nagyon sajnáljuk, de kár. Itt már minden az aminek mutatja magát, nincsenek szükség itt szép szavakra, se nézésre, se hangulatra, a világnak vége van, becsukott könyv vagyunk, már minden elnyerte végső arcát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Én azt hittem, hogy kevés olyan pillanat van amikor a pillanat már akkor amikor létrejön megmondja, hogy ő (a pillanat) jó sokáig lesz még érvényes. Nem a saját elmúlásáig tart, hanem minden elmúlásig. Aztán lassan kiderül, hogy a pillanat úgy halmozza magát belém mint én a neve kimondását a pillanatnak. Most már van úgy, hogy arra gondolok, hogy mindig ugyanaz a pillanat van ,de nem ám valami transzcendens módon, hanem nagyon is triviálisan, és mindig ugyanazt közli, csak a saját létezését nem egyebet, ami azért tényleg van annyira unalmas, mint egy posztba beleszuszakolni, leírni a pillanat szót hétszer. És ami olyan sokszor van, hogy hétszer is, az már nem lehet érdekes. Más számára semmiképp, én meg megbolondulok érte. Ami van az sose azonos azzal amit gondolok az amiről, azt meg hogy más mit gondol arról semmit se tudok.
Lehet kezdeni gombot varrni rá, megállítani a fáklyásmenet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felnézek az égre és felfoghatatlan mennyiségű csillagot látok. Nem érem fel ésszel, igaz még csak lábujjhegyre sem állok. Olyan hülyeségek hagynák el a számat, hogy univerzum. Tombol bennem az önkontroll, de nem mondok ilyet az marad minden ami volt, számra vetetlen. Hála az istennek, vagy épp ellenkezőleg. Elképzelem a csillagokat, ahogy lenéznek és azt mondják: mennyi papucs, mennyi ház, mennyi magaviselet, mennyi módszer, mennyi elrontott féligazság, mennyi fekete lyuk és lassan hunyorogni kezdenek.
Így hunyorgok én is, fölülről lefelé, kintről be, és hát van úgy hogy még csak nem is veszem észre. Csupa hunyorgás mindenem, kontúrja vesztett kontúrellenesség.