Van először is egy gödör. És persze olyan hülye vagy, hogy mindent szó szerint veszel, és az ugrana be mint kép, amit az évnyitókon is láttál, amikor valamelyik eminens ott tartott a strófában, hogy "Fasírt, hol nemzet sűlyed el". Mindez két mikrofonsípolás közé beékelve. Aztán azóta is minden úgy van hagyva, két mikrofon sípolás közé beszuszakolva. Hát így lenne ez a gödör, fülsíketítően közrefogott, a fülembe meg jó, jöhet az ólommentes. És e gödör mellett állva lehetne zsolozsmázni, hogy jöjjön el a te országod, de a vége az lenne úgyis, hogy bele kellene potyogni vagy ugrani, de ez teljesen mindegy, külső szemlélőnek gyakran a hullás is ugrásnak látszik. Én például nagy artista hírében állok bizonyos körökben, hiába mondom, hogy az egyensúlyérzékemmel vannak gondjaim. Szóval én is esnék, mennék bele ebbe a jöjjön el a te országodba éppen, és félúton amikor már majdnem, akkor nekem eszembe jutna, hogy ez nem is egy gödör, hanem egy járat. Hogy nem pihenés lesz, hanem megint kezdődik ez a kutakodás, izgágáskodás, ami persze jó, hogy egyáltalán, de mégis olyan fárasztó és mivel többnyire egyedül csinálja az ember, tehát magával van, és ettől aztán baromira unalmas. Nézegetnék is zuhanás közben lefele, hátha megállt az esővíz benne és hátha látni lehet valamit, és a zuhanás végpontjában megpillantom azt az eget ami még nem olyan rég azt énekelte, csak nekem, hogy: Magyarország sűrű felhő, miért nincs rajtad mackófelső.

 

Van először is egy felhő. A területe
93 036 km², egyelőre lakatlan. Alakilag Magyarországot formáz, ide van fölénk szabva. Pont beterít mindent, mondják mögötte van a világosság. Én a világosságban csak akkor hiszek már ha látom. Eddig még csak szórványvilágosságot láttam, éppen annyi ideig, hogy épp megszokja a szemem, aztán jön ez a felhőjáték. Ez az ideszabott, sajátosan enyémtiedmienk felhő. A mi közös nagy felhőnk, a nekemnekteknekünk felhő. A nadrágom hátsó bújtatójához van rögzítve maga a nagy gomolygás, damillal, én is csak inkább sejtem mint látom. Hol előttem, hol mögöttem, de odafönt lebeg, én vagyok alatta a viszonyítási pont<.> Hihetem azt hogy nekem lebeg, de én ilyen lebegést nem érdemlek, nem is kértem, nem is szorultam rá. Ez a felhő maga a hiábavalóság, és ha így van, akkor miért ne lehetne mégis az enyém. Néha előre rohanok, hogy lemaradjon, olyankor belém harap a nap egy kicsit. Utálom a napot, és nem is az UV miatt, hanem olyan nagy és olyan kerek, szóval túl tökéletes ide. Azt hiszem a harapás miatt csinálom, a vér miatt csinálom. A semmi miatt csinálom. A felhő alatt semmi van, és ahol a semmi van, ott valaminek lehet érezni azt, amit úgy nevezel, hogy magad. Utálok félni, de nem bírom ki félelem nélkül. Izzad a homlokom, izzad a kezem. Egy nagy paplan ez a felhő, gomolygó levegőtlenség, szájpadláshoz ragadó nyelv, szótlanság. Megvéd és megkötöz. Nem a nap miatt csinálom, és nem is a vér miatt csinálom. A szótlanság miatt csinálom. Egy nagy enciklopédia ez a felhő, olyan amiből minden értelmes szócikk réges rég kihullott. Egy esernyőt tartok a fejem fölött, a nincsen területe, formája, iránya, csak súlya van zuhannak rá az értelmüket vesztett szavak. És ezt az ernyőt én most elfáradtam tartani.
Egy sziget ez a felhő, annak is pszeudolakatlan, alatta egy csomó muszájrobinzonnal alulról van belakva. Péntek az esőben. Ez a felhő nem is létezik, csak oda van gondolva, arra a helyre, ahol amúgy semmi sem lenne.

A lódobogáshoz egy ablaküveg kell és három ujj. Gyűrűs, középső, mutató. Tititá,tititá,tititá. Közben lehet bámészkodni, szemet legeltetni a nyugat-dunántúli pampán, bambán, köszönjük néked máv. A lónak négy lába van, mégis elég a tititához három. A ló egy veszedelmes állat, van egy fantomlába. Azzal csinálja az emberi fül számára hallhatatlan vaklármát. Sok van mi csodálatos, de a lólábnál semmi sem lóg ki jobban. A tititára aztán rá épül az all inclusive máv tadamm-taddamja.
Tisztára olyan lesz olyankor, mintha élnék.

"És a legrosszabb pillanatban az a legjobb, hogy az árva, vízbe dobott kiskutyának feltűnik az anyja és szeretetével szárazra törölgeti."

myreille

Ráereszkedett a városra az éjszaka. A vak zongorista kezei alól kisiklottak az utolsó akkordok, a legjava, ahogy kell: moll - csupán a hangulat miatt szintúgy. Molly, a kopasz énekesnő is öltözött, rizsporos arcán tompán puffant a tükröződni vágyó világ, vagy miteszerek pukkasztották ki azt, amit még ki lehetett a valóság határain vámmentesen innen. Szőke haján, a hidrogén molekulák közé beékelődve megcsillant mindahány gyertyafény, a merengő félhomályban a szeretet szikráinak látszottak majdhogy.
Pokoli száraz a levegő, csak az üvegasztalon van némi ragacs, ahogy beette a tölgyfa rostjai közé magát az idő, csak így elcsendesedvén hallatszottak az eltelt percek neszei. A zongorista megigazította a kontaktlencséjét, akárha az énekesnő a retikült, valamint a terem közepén lógó képet, amely a nemzet haloványát ábrázolta, bizonyos Jolie Schärbogarthyt.
Ahogy kiléptek a bár ajtaján, a megérdemelt pihenés hímes mezejére, ruházatukon szöszmötölt a csalóka nyári napfény. Belekapott kabátjukba a bolondos márciusi szél.
Hanem aztán a buszmegállóba érve megpillantották az egyszülött Romolust és Remust szoptató farkast, a hasa kontúrja erősen hasonlított Piroska sziluettjére másfelől. Nem volt egyiküknek sem hazamenni, holott pásztoróráról szó sem lehetett közöttük tudván tudva. Hétfő lévén ingyenesen volthatnók látogatása a múzeumoknak. Elmentek kisvártatva a Mondatszépészeti Múzeumba, annak is az aranycsarnokába, ahol léleksima a padló. Ott egy színpompás szoboregyüttes fogadta őket, a kurta farkú malac voltak megformázva, akár óperenciás tenger, szintúgy nem pejoratíve, bár kerekperec. Ohh, mondta zártan a kopasz énekesnő, amikor megtekintették a magyar nyelv eresztékeit, mely mihamar időszakos. A plágium napjainkban című, egyfelől állandó kiállításra érve pedig mi sem tárult a szemük elé, kérve kéretlen:

"Ráereszkedett a városra az éjszaka. A vak zongorista kezei alól kisiklottak az utolsó akkordok, a legjava, ahogy kell: moll - csupán a hangulat miatt szintúgy. Molly, a kopasz énekesnő is öltözött, rizsporos arcán tompán puffant a tükröződni vágyó világ...etc."

machine

Nem tudom, hogy jó e az, hogy elmondom azt amit mondani szeretnék. Egyrészt vigyáznom kell, hogy el ne vegyem a kedved, másrészt bizonyos poénokat nem szabad elárulnom, mert akkor oda lehet az egész. Mint ahogy azt észrevetted egy ezerév hosszú medence rajtkövén állsz.
Nem sokára egy nagy és puha valamit fogsz érezni a hátadon, azt gondolod, hogy egy nagy kéz, de nem az. Nagyon finom lökést érzel, és zuhansz, hosszú hónapoknak fog tünni, de hidd el, valójában semmi kis idő lesz az ott, ám ostobaság volna azt hinned, hogy jelentéktelen. És még te ahhoz nem is vagy elég ostoba, az majd csak féltávnál kezdődik, ha kezdődik is itt valami egyáltalán.
Aztán belezuhansz, valami nyirkos, homályos anyagtalanba, idegenül kicsi, láthatóan eltervelt langyosságba, mondhatod, hogy sorsba és lehet, hogy igazad van. Kepesztesz, repesztesz, baromira nem érdekel az amiben benne vagy, zihálsz, meg kapkodsz, rontasz is, buborékozik az orrod, csiklandja a garatodat a nyálka, ha félrenyelsz prülszkölsz. Minden baromi tiszta, ezt fontos hogy megjegyezd, mert ez nem lesz mindig így - most még azt hiszed, hogy a tisztaság olyan eleve dolog, és a türkíz csempe mindig visszatükrözi majd az arcod, de nem. Most hogy itt vagy, már semmi sem lesz úgy. Mostantól rajtad éllnak és rajtad buknak el a dolgok. Most úgy mondod még, hogy dolgok, de valójában a dolgaidat értjük alatta. Pimaszul szemlélsz, tudomásul veszed mindazt ami körbe vesz, de nem akarod megérteni. Még nem. Egyelőre győzelemre vagy ítélve, hiszed, végig tudod úszni ezt az ezeréves medencét, pedig mondják: eddig még senkinek sem sikerült. A medence szélén láthatod a szelídeket, igen, oda vannak láncolva, mert mit lehet tudni, hátha mehetnékjük támad, itt hagyni ezt az ezerév hosszú medencét, és mivé lenne mindez a szelídek nélkül.
Később próbálod megérteni azt amiben úszol, bár egyre kevésbé érzed majd úszásnak, mintha a végtagjaid nem engedelmeskednének, érzed, hogy minél többet értettél meg, annál inkább sűrűsödik be ez a langyosság amibe belezuhantál még nem is olyan régen.
Minél mozgékonyabbnak érzed magad, annál inkább tompulnak az érzékeid, lassú lesz minden és erra azt fogod mondani: tapasztalás. És egyre több tapasztalásod lesz, és megül a kiázott bőrödön. A vége lesz a legrosszabb, amikor már kocsonyában gázolsz, és kirajzolódik a nagy egész és összekeveredik, az ezüst étkészlet neszivel a damaszt abrosz illata. Ahogy a víz csobogást felváltja valami fennséges, de semmitmondó csevej, piacgazdasági dámák kacaja. Vacsoravendég vagy, éppen saját asztalodnál. Részvéted rezervéted.
Beledermedsz az ingyen lámpafénybe, körbeölel a kocsonyavacogás, ezt az egészet meg a porcelán és a dal öleli. Jajj, Jani, szeretnék Mejszeni. Már nem érzed magad fennköltnek, érzed is; feltét vagy feltétlenül, vacsoravendég és bár azt sose fogod megtudni, de egyszer és mindenkorra ki és leírhatatlan vagy. Látod, én se boldogulok veled.

A lélekben aszódiság legyen mentes sztereotípiáktól, hagyjuk az állami gondozást másra. Az aszódiság - joggal feltételezem, hogy - véleményem szerint olyasmi, hogy maga a lélek miként műszálas, virágmintás otthonkának mutatja magát, és a pörköltszaft hagyta folt, pont a bibére esik, földrajzilag. És hogy Aszódon olyan rádióadó lenne, ami a központi országos sugárzást megmásítja, modulálja. Teszem azt, ha a kívánságműsorban Harangozó Terit kérnének, akkor nem egy az egyben úgy jutna el Aszódra, ahogy az a nagykönyvben, hanem mondjuk úgy, hogy "mindenkinek van egy szárnya, az enyém egy lepkén" vagy "mindenkinek van egy pálma, az enyém egy repkény", és ettől tudnák az aszódiak, hogy ők most már mindörökre összetévesztethetlenek a nem aszódiakkal, vagy akár csak részben azokkal. Hogy náluk a mássalhangzók nem játszanak igazán, vannak, de nincsenek tudomásul véve, súlytalanok. Azokat a virágmintás otthonkákat is inkább csak úgy hívnák, hogy vrgmnts tthnk - ezért a szerbek és a horvátok rokonaiknak is tekintenék őket. Erre a felvetésre azonban egy valamirevaló aszódi lelke féktelen protestálásba kezdene. Erről lehetne felismerni, hogy ki is a lélekben aszódi. Boldogok a lelkiaszódiak, bárcsak lennék én is az, úgyahogy.

Eléggé unom a papírjaitokat, meg rajta a pecséteket, a hajlamotokat, hogy mindig mindent iktatni, archiválni kell, mert valami csak akkor van, ha van papír, pecsét, meg rajta szám. És ezt kurvára rám erőltetitek, és rossz kedvem lesz tőle, és élni se lesz kedvem, és ha így van, akkor kurvára nem lenne mit bizonygatni azzal a temérdek papírral. Mindegy, hogy milyen, csak legyen, az a hülye papírotok, hogy zsizsegjen a fejem a sok rohadt számotoktól, határidőktől, elévülésektől. Emiatt a kerge rendszerezés miatt kerül sokkal kevesebb idő, de inkább minőség arra, amit voltaképp rendszerezni kellene. A születési dátumommal már egy csomó ideje nem is állunk beszélő viszonyban. Az adószámom elvette egy volt barátnőmet feleségül, mit szépítsük, lecsapta a kezemről, de a tajparaszt tajszámom meg tőle is, szép kis csapat. A pinkódommal az van, hogy hónapokig rám se, se telefon, se egy e-mail, aztán csak hirtelen előbukkan, hogy baj van, és hogy sürgős, és hogy én jutottam eszébe legelőször.
Az anyakönyvi számom az még úgy-ahogy tartja velem a kapcsolatot, mondjuk az anyakönyvi szám az anya reszortja, benne lakik a nagy ronda középzöld műbőr retiküljébe, hát az olyan, mint az elfekvő, a valutalap lakik a szomszéd szobában és többi döglött akták.
Egy egész esőerdőnyi papírom van arról, hogy vagyok, és néha van az az érzésem, hogy inkább olyanok kellenének, hogy bárcsak ne lennék. Kiborít ez a sok baromság, amit itt ti játszotok rend címén. A rend az valami nagyon személyes dolog, és nekem van egy ilyen személyesem. És akkor jöttök ti a rendrasszizmusotokkal, és én vagyok a néger meg a zsidó egyszerre. Tök hülyék vagytok, csak rám kell néznetek.

Zicher Ágost, volt munkásőr fejébe valaki belebeszélte a szabadságot, és tényleg először csak mondva van mindig az ilyesmi, hogy tudniillik a szabadság. Mert az mindig egy mondással kezdődik és teljesen mindegy, hogy az aki mondja annak van e viszonya állítása tárgyával avagy sem. Aztán az a valami, amit szabadságnak hívunk vagy megül a fejben és nekilát nyomban sarjadni, vagy zsibbatagon elenyész. És Zicher Ágostnak, kissé hosszúra nyúlt élete során már többször belemondta egy valaki a fejébe, bele a szabadságot, hol tömbszerűen, hol meg csak mint kenyérmorzsalék. Aztán a színe is változó, hol nemzeti színű, hol békávékék, hol meg színtelen, máskor foszforeszkáló illékony anyag.
Zicher Ágost, volt munkásőr egy egész életen lemosott mindent amit neki bebeszéltek, ugyan ehhez szerencse is kelletett, a vukettő sampon az old minden ideát. De most ez a sok szarság a boltokban ugye, hogy minden olyan kurva krémes meg kurva lágy, és intelligens is meg nem is, mint a legújabb Mathias mosópor is, szóval már semmi se a régi. Se a vukettő, se a szabadság, hanem aztán a beszédről, ami által van, arról most nem igen szívesen szólana Zicher Ágost. Megmondja ő kerek perec, tele van a töke, cuzammen mindennel, de hogy mivel pontosan, hogy tárgyiasulásra egyáltalán alkalmas lenne, azt nehéz lenne megfogalmaznia, mert úgy van minden kolonc rajt, hogy már megmondani se tudná, milyét és hol pocsékolta meg legjobban az a temérdek súly. És akkor most itt bent a fejében is, nevelődik a szabadság, ő meg járhat röntgenre, és már előre tudja ugye azt, hogy végül azt fogják mondani, hogy tumor, és hogy tojásdad. És Zicher Ágost, azt is gondolja eközben, hogy végül is az is az, hogy gyakorlatilag mindent lehet szabadságnak vélni, csak hát ha ő speciel választhatna, hogy a nemlétezésnek az élet előtti, vagy élet utáni formáját válassza, akkor inkább már az előbbire biccentene fejet.
Ingatja a fejét Zicher Ágost, volt munkásőr, gurul benne egy tojásdad valami, vagy tumor, vagy szabadság, de mindenképpen sajog.

Volt ám neki rendes állása. Gondnok volt a hármas bölcsödében. Egy kis homokozó ásás, egy kis gereblyézés, különösen ősszel, ami azért kiszúrás a természettől, mert akkor a leghajlamosabb az ember maga is a lehullásra. Húzza össze a nyirkos avart, köpni sincs kedve, csak nyeli le a dohot, lélegzi be a halott levelek utolsó lélegzetét. A levelekről eszébe jut, hogy Argonyára is írni kéne Böbééknek, de köpni kéne, mert amikor a gyerek ballagott, még egy távirat se, hogy fapapucs.
És lehet, hogy nem élnek, hogy széndioxid mérgezésben ott fekszenek az oszló tetemek, még jó hogy nem jön távirat, ő meg se nem köp, jó ha nyelni van kedve. Aztán a hármas bölcsőde Wass Albert lett, ő meg alulképzett.
Az asszony marja, hogy ilyen csak vele történhet, nézné meg a többieket, a Hamzák is milyen jól megél a bioparafából, a Feschlencz meg fröccsöntő, ő csinálja az olimpiára a magasugró lécet, érti ő, disztribútor, mondták neki. Vagy a Harmos, a molyirtásból épített kupit a Balatonon. A kuncsaft hekket ehet a pucér nő hasáról, bár újabban busát, mert az aszondják jó a szívre.
Csak ő, csak ő ilyen élhetetlen. Ment is rendesen a Kispipába, csak az asszonyt ne kelljen hallgatni, hogy ne kelljen azt hallgatni amit amúgy is tud. Hogy nincs, hova, nincs minek, és hogy ez a nincs mégis hogy bele tud költözni a bőr alá, a pórusok közé, és ott megreked mint a miteszer, a hústövis. Nem nagyon ivott ő, inkább csak szikvízet, sok a sava, marja a cseresznye, marja az asszony. Csak ült, az úttörő tábor néhai menzájának metlakis termében, a jelenkori kispipában és bámult ki az ablakon, a poharában gyöngyözött a szikvíz, ő pedig dolbolt az ujjaival a pohár falán. Először egyszerűbb ritmusképleteket, estefelé, mikor már 12 pohár is megvolt az asztalán, akkor már dallamokat. Egészen rászokott, a zene miatt ment, igazából már meg is megutálta a szikvízet. Azt is, úgy érezte, hogy mindent utál, és hogy a szikvízet is csak azért, hogy leöblítse a torkán a habot amit az utálat csinált oda.
Aztán egy nap azt mondta, hogy felmegy Pestre, így mondta, hogy fel. Keres munkát, Jakuta Jancsi is ott, a sok ember között talált és vele számítást is. Előző éjjel összeszedegette a poharakat, az anyósa hozománya, parádi üveg, pezsgős, vízes és féldecis. Az asszony úgyse adta volna oda, akárhogy kérleli. Másnap kora hajnalban indult, felkrágogott némi tegnapról maradt kátrányt még a tüdejéből, köpni lett volna kedve, de gombóc volt a torkában. Ült a hajnali állomáson, a bőröndben ott vacogtak a poharak, az anyós parádi készlete, a családi vagyon.
Jól eltervezett ő előre mindet, helyet időt számított, és elmosolyodott ha magát poharakon xilofonozni látta a blahán.
Aztán vonatra szállt és sokáig csend volt, mint később megtudta, neki már mindörökre ez a csend marad. Magát látta felülről. Üszökben, vágányok és fémroncsok között, holtan de mosolyogva. Kezében a bőrönd fogantyúja, a keze méterekkel a teste mellett, és még odébb maga a bőrönd.
Váltóhiba, ez állt a másnapi újságok címlapján. Az, megváltóhiba, gondolta ő, amikor a mennyország Marx Károlyról elnevezett óvodájának az udvarán gereblyézte a rothadt faleveleket.
Írni kellene Böbééknek, vagy csak lemenni a kispipába, dobolni az ujjaknak a pohár falán. Készülni, de nem készülni el.

A magyar-grúz megbonthatatlan barátság jegyében ismét lesz Grúz fesztivál a fővárosban. Idén is, mint azt megszokhattuk már a Gellérthegyen. Mivel a grúzok nemzeti eledele közismerten a gríz, a legnagyobb látványosság várhatóan a 40m³ tejbegríz lecsorgatása lesz a keleti oldalon, a délutáni órákban. Mivel ebben az időben a nap éppen a hegy másik oldalán óhajt tartózkodni, ott bukik le, a kisgazdaszékházat úgy ahogy van betekerik a szervezők alufóliával. Erre azért van szükség mert idén először a tejbegrízbe csillámmpor lesz keverve és az a pesti oldaról úgy fog teljesen kinézni, mint a valaha volt legpompásabb görögtűz, ami magyar. Ez okból szívesen veszik a szervezők, ha a pesti lakosok a megszokottnál előbb kihelyezik az érlelendő kovászos uborkáikat az ablakpárkányaikra, mert ezzel jelentősen megnövelhetik a visszatükröző felületet.
Ahogy ereszkedik le ez az édes massza a tájba, hát az valami pazar lesz, az eljárás le is van védve egyébként, Tájbagríz^®  néven. Az esemény időtartama alatt hajóvonták találkozása tilos, Apatinnál apad.
És még ezzel korán sincs vége mert a Szabadság-szoborba egy vékony keresztmetszetű alumínium csövet helyeznek el, ami felfut egészen a lúdtollig amit tart, és ez utóbbi két végére apró, huzagolt furatokat készítenek. Oda kompresszoral fogják felnyomni a maradék 8m³ megszínezett tejbegrízt, az egyik felén kék, a másik felén sárga színben fog spriccelni - mivel jövőre ukrán-magyar barátság éve lesz és ezzel a záróképpel búcsúzik ez a tájbabaszott revűköztársaság.