sebtolvaj

Volt ám neki rendes állása. Gondnok volt a hármas bölcsödében. Egy kis homokozó ásás, egy kis gereblyézés, különösen ősszel, ami azért kiszúrás a természettől, mert akkor a leghajlamosabb az ember maga is a lehullásra. Húzza össze a nyirkos avart, köpni sincs kedve, csak nyeli le a dohot, lélegzi be a halott levelek utolsó lélegzetét. A levelekről eszébe jut, hogy Argonyára is írni kéne Böbééknek, de köpni kéne, mert amikor a gyerek ballagott, még egy távirat se, hogy fapapucs.
És lehet, hogy nem élnek, hogy széndioxid mérgezésben ott fekszenek az oszló tetemek, még jó hogy nem jön távirat, ő meg se nem köp, jó ha nyelni van kedve. Aztán a hármas bölcsőde Wass Albert lett, ő meg alulképzett.
Az asszony marja, hogy ilyen csak vele történhet, nézné meg a többieket, a Hamzák is milyen jól megél a bioparafából, a Feschlencz meg fröccsöntő, ő csinálja az olimpiára a magasugró lécet, érti ő, disztribútor, mondták neki. Vagy a Harmos, a molyirtásból épített kupit a Balatonon. A kuncsaft hekket ehet a pucér nő hasáról, bár újabban busát, mert az aszondják jó a szívre.
Csak ő, csak ő ilyen élhetetlen. Ment is rendesen a Kispipába, csak az asszonyt ne kelljen hallgatni, hogy ne kelljen azt hallgatni amit amúgy is tud. Hogy nincs, hova, nincs minek, és hogy ez a nincs mégis hogy bele tud költözni a bőr alá, a pórusok közé, és ott megreked mint a miteszer, a hústövis. Nem nagyon ivott ő, inkább csak szikvízet, sok a sava, marja a cseresznye, marja az asszony. Csak ült, az úttörő tábor néhai menzájának metlakis termében, a jelenkori kispipában és bámult ki az ablakon, a poharában gyöngyözött a szikvíz, ő pedig dolbolt az ujjaival a pohár falán. Először egyszerűbb ritmusképleteket, estefelé, mikor már 12 pohár is megvolt az asztalán, akkor már dallamokat. Egészen rászokott, a zene miatt ment, igazából már meg is megutálta a szikvízet. Azt is, úgy érezte, hogy mindent utál, és hogy a szikvízet is csak azért, hogy leöblítse a torkán a habot amit az utálat csinált oda.
Aztán egy nap azt mondta, hogy felmegy Pestre, így mondta, hogy fel. Keres munkát, Jakuta Jancsi is ott, a sok ember között talált és vele számítást is. Előző éjjel összeszedegette a poharakat, az anyósa hozománya, parádi üveg, pezsgős, vízes és féldecis. Az asszony úgyse adta volna oda, akárhogy kérleli. Másnap kora hajnalban indult, felkrágogott némi tegnapról maradt kátrányt még a tüdejéből, köpni lett volna kedve, de gombóc volt a torkában. Ült a hajnali állomáson, a bőröndben ott vacogtak a poharak, az anyós parádi készlete, a családi vagyon.
Jól eltervezett ő előre mindet, helyet időt számított, és elmosolyodott ha magát poharakon xilofonozni látta a blahán.
Aztán vonatra szállt és sokáig csend volt, mint később megtudta, neki már mindörökre ez a csend marad. Magát látta felülről. Üszökben, vágányok és fémroncsok között, holtan de mosolyogva. Kezében a bőrönd fogantyúja, a keze méterekkel a teste mellett, és még odébb maga a bőrönd.
Váltóhiba, ez állt a másnapi újságok címlapján. Az, megváltóhiba, gondolta ő, amikor a mennyország Marx Károlyról elnevezett óvodájának az udvarán gereblyézte a rothadt faleveleket.
Írni kellene Böbééknek, vagy csak lemenni a kispipába, dobolni az ujjaknak a pohár falán. Készülni, de nem készülni el.