2008. május 8., csütörtök

Eléggé unom a papírjaitokat, meg rajta a pecséteket, a hajlamotokat, hogy mindig mindent iktatni, archiválni kell, mert valami csak akkor van, ha van papír, pecsét, meg rajta szám. És ezt kurvára rám erőltetitek, és rossz kedvem lesz tőle, és élni se lesz kedvem, és ha így van, akkor kurvára nem lenne mit bizonygatni azzal a temérdek papírral. Mindegy, hogy milyen, csak legyen, az a hülye papírotok, hogy zsizsegjen a fejem a sok rohadt számotoktól, határidőktől, elévülésektől. Emiatt a kerge rendszerezés miatt kerül sokkal kevesebb idő, de inkább minőség arra, amit voltaképp rendszerezni kellene. A születési dátumommal már egy csomó ideje nem is állunk beszélő viszonyban. Az adószámom elvette egy volt barátnőmet feleségül, mit szépítsük, lecsapta a kezemről, de a tajparaszt tajszámom meg tőle is, szép kis csapat. A pinkódommal az van, hogy hónapokig rám se, se telefon, se egy e-mail, aztán csak hirtelen előbukkan, hogy baj van, és hogy sürgős, és hogy én jutottam eszébe legelőször.
Az anyakönyvi számom az még úgy-ahogy tartja velem a kapcsolatot, mondjuk az anyakönyvi szám az anya reszortja, benne lakik a nagy ronda középzöld műbőr retiküljébe, hát az olyan, mint az elfekvő, a valutalap lakik a szomszéd szobában és többi döglött akták.
Egy egész esőerdőnyi papírom van arról, hogy vagyok, és néha van az az érzésem, hogy inkább olyanok kellenének, hogy bárcsak ne lennék. Kiborít ez a sok baromság, amit itt ti játszotok rend címén. A rend az valami nagyon személyes dolog, és nekem van egy ilyen személyesem. És akkor jöttök ti a rendrasszizmusotokkal, és én vagyok a néger meg a zsidó egyszerre. Tök hülyék vagytok, csak rám kell néznetek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése