sebtolvaj

Van először is egy felhő. A területe
93 036 km², egyelőre lakatlan. Alakilag Magyarországot formáz, ide van fölénk szabva. Pont beterít mindent, mondják mögötte van a világosság. Én a világosságban csak akkor hiszek már ha látom. Eddig még csak szórványvilágosságot láttam, éppen annyi ideig, hogy épp megszokja a szemem, aztán jön ez a felhőjáték. Ez az ideszabott, sajátosan enyémtiedmienk felhő. A mi közös nagy felhőnk, a nekemnekteknekünk felhő. A nadrágom hátsó bújtatójához van rögzítve maga a nagy gomolygás, damillal, én is csak inkább sejtem mint látom. Hol előttem, hol mögöttem, de odafönt lebeg, én vagyok alatta a viszonyítási pont<.> Hihetem azt hogy nekem lebeg, de én ilyen lebegést nem érdemlek, nem is kértem, nem is szorultam rá. Ez a felhő maga a hiábavalóság, és ha így van, akkor miért ne lehetne mégis az enyém. Néha előre rohanok, hogy lemaradjon, olyankor belém harap a nap egy kicsit. Utálom a napot, és nem is az UV miatt, hanem olyan nagy és olyan kerek, szóval túl tökéletes ide. Azt hiszem a harapás miatt csinálom, a vér miatt csinálom. A semmi miatt csinálom. A felhő alatt semmi van, és ahol a semmi van, ott valaminek lehet érezni azt, amit úgy nevezel, hogy magad. Utálok félni, de nem bírom ki félelem nélkül. Izzad a homlokom, izzad a kezem. Egy nagy paplan ez a felhő, gomolygó levegőtlenség, szájpadláshoz ragadó nyelv, szótlanság. Megvéd és megkötöz. Nem a nap miatt csinálom, és nem is a vér miatt csinálom. A szótlanság miatt csinálom. Egy nagy enciklopédia ez a felhő, olyan amiből minden értelmes szócikk réges rég kihullott. Egy esernyőt tartok a fejem fölött, a nincsen területe, formája, iránya, csak súlya van zuhannak rá az értelmüket vesztett szavak. És ezt az ernyőt én most elfáradtam tartani.
Egy sziget ez a felhő, annak is pszeudolakatlan, alatta egy csomó muszájrobinzonnal alulról van belakva. Péntek az esőben. Ez a felhő nem is létezik, csak oda van gondolva, arra a helyre, ahol amúgy semmi sem lenne.