Példamondat a freeblog nem rendeltetésszerű használatára:

Kimondhatatlanul üres vagyok - mondta a kapitány a vitorlának, vagy a vitorla a kapitánynak.

Van úgy, hogy leülök egy helyre és eltelik egy évtized. Van úgy, hogy azt érzem, hogy pont az az évtized telik el amihez közöm lehetett volna. Ugyanakkor tudom, hogy valójában semmihez nincs és nem is lehet közöm. És olyankor azt érzem, és maga az érzés elég gyomorból jövő ám, ahhoz mindenképpen hogy eltudjam képzelni; tulajdonképpen nem is vagyok. Sem fizikailag, sem metafizikailag, sem teátrálisan, sem neutrálisan, de leginkább általában véve, közönségesen nem. Ezt némileg  cáfolni látszik az a tény, hogy a mail fiókom meg van, és bizonyos érdekcsoportoknak szemmel láthatóan fontos lenne, hogy all inkluzíve fehérek legyenek a fogaim, a hajam kevésbé lenne korpás, ha péniszem mérete számottevő növekedést mutatna. Szóval, hogy akarhatják, valakinek a javát annak aki már ennyire nincsen. Nem kell erőlködnöm, jön az érzés, jó mélyről, mióta nekem már se erőm, se kedvem a gondolkodáshoz, elvégzi ezt hentesmunkát helyettem a gyomrom, küldi az érzést. Még nem hányás ez, csak öklendezés, annak is hitvány. Tudom magamtól is. És amikor felébredek egy évtized után akkor elkezdek terveket szőni. Finom vékony szálakat, szemet gyönyörködtetőek, akárhonnan is nézem, azok. Rám tekeredik az egész, megbolyhosít, bebábozódom újra. Vár egy következő évtized. A helyzet azt hiszem úgy áll, hogy már réges-rég halott vagyok, csak nem vettem észre idejekorán, elhinni pedig az ilyesmit átkozottul nehéz.

A szememben zavaros folyadék. Nem szeretek a szemembe nézni. Zavaros hólé van a szememben, megettem már a télvégeim javát. A tavasz várások kenyerét is. Ezen a folyadékon keresztül vizsgálom mindazt ami körbevesz, ezen keresztül ami tönkretesz. Nem vagyok egy utolsó látvány. A világ nem romlik, konstans. Az érzékelés silányítja azzá ami végül valójában is lesz. Saját valósággá. Ezt a valóságot senkinek, de senkinek nincsen joga megkérdőjelezni. Ez az egyetlen dolog amim van, nincs egyebem. A régit, azt a tiszta csarnokvizet amin keresztül valamelyest elviselhető volt ez a légzsák de luxe siralomvölgy, azt a szememből egy részeg éjszaka a hóba pisáltam ki magamból. Egy zárt ökoszisztéma vagyok, másodlagos primőrszükségletekkel.
Szerintem belém kezdett már a halál is, csak félbehagyott, más, nálamnál sürgősebb dolga akadt, annyi mindenre kell a halálnak is figyelni, például, hogy meg ne haljon.

A töredék töredéke (szópárlat)

Ebédfoltos pulóverek, galambszív, róka gomba. Engem ezek repítenek el a gyerekkoromba. Elég fontos jóemberek, velük megyek egy dombra, ahol az idő jár el az idő felett, de kiderül; csak egy konyha. Ahol sajnálatos, de nem tudni még, hogy ki lesz szakács és ki lesz ebéd. Tehát: felszolgálom magam, mert most itt alászolgája van.

Egy töredékgyáros hétköznapjai

Nem tudom hogy mi a jó, és nem tudom hogy mi a rossz - csak élek ahogy az emberek vagy az állatok, leginkább futva - és a kettő közt sem tudok különbséget tenni most, úgy hogy az másoknak is tetszeni tudna.

Nem tudom mi a jó, és nem tudom mi a rossz - csak élek ahogy egy állat élhet, leginkább futva - , a kettő közt sem tudok különbséget tenni, hogy az másnak tetszeni tudna.

Megszeretném, kitalálnám, hogyha nincsen odalátnám, ahol épp a helye lenne - addig tenyeremből enne - dédelgetném, kitalálnám, babrálgatnám, megutálnám.

Megszeretett, kitaláltam, ha nem is voltam azzá váltam, minek éppen látni akart - egyszerű ez mint a fakard.

Megszerették, kitalálták, mikor meglátták végre - hazugsággal festették szépre - kitalálták, megcsodálták, szárnyas kalitkába zárták.

Olyan korban születtem amikor az egész világ - és ez alatt az általam ismert környezetet, nevezetesen; Vasút, Rákóczi, Végh István, Pruzsina Mihály utcákat, részlegesen az Erdő sort, valamint Béke teret értem - csapvizet ivott. Nem túl nagy világ, nekem éppen elég. Elsős vagyok. Az iskolákban nem kis palackból iszom a vizet, egyenesen a csapból, a mosdókagyló felé hajolva, tenyeremből kis tányért formázva, ügyelve arra, hogy ne érjen a szám a fémszerelvényhez, mert nem lehet tudni, hogy ki ivott ott előtte. Mondjuk egy kisegítős, és ha elkapom akkor jövőre mehetek a kisegítőbe én is és hallgathatom naphosszat, hogy; mi vagyunk az ások, földi koronások, ti meg a bések, hülye kis gyépések.
A tavaszokra emlékszem leginkább, arra ahogy lassan minden visszanyerte a színét, minden ami az évnyitón elveszítette a a himnusz és a szózat között eltelt néhány percben, amíg valami elit diák, idegesítően sugárzó arccal arról szavalt, hogy dolgozni csak szépen. Hát persze, hogy máshogy, és kinek másnak, hacsak nem nekünk. Hazugságfolyamok árasztották el az összes kibaszott kézilabdapályákat szeptemberben, de nem zavart, nem okozott problémát hogy tudomásul vegyem a világ dolgait. Azt hiszem mindig is dühített a remény, a sugárzó arcok, az élharcosok és azok akik szerint az ember élete különb mint bármi másé. Az ember élete semmiben sem másabb minden más dolgoknál, hacsak nem szánalmasabb minden más dolgok szánalmasságánál. Az évnyitón  a zsebemben lévő Cadillac Fleetwood Sixty 1966 matchbox például az egész iskolaudvarnál többet ért, és ma is többet érne, ha nem veszi el a Katzenbachné az évnyitó utáni eligazításon a kémia teremben egy szép ívű nyakleves kíséretében. Be kell vallanom a Katzenbachné taslijaival elfogódott vagyok, a taslijaiban nem találtam hibát esztétikai értelemben, jó dinamikájú sallangmentes mozdulat volt az övé.
A pedagógia aspektusai meg nem nagyon foglalkoztattak akkortájt, taslik jönnek, taslik mennek. A többi tanárok nyaklevesei sokszor teátrálisak voltak, nagy lendület, kicsi hatásfok, a Katzenbachnénál meg lehetett előre tudni, hogy mire számítson az ember, és ezért könnyebb volt felkészülni a becsapódás utáni nyaktáji sajgás mértékére, azt ezt követő helyi vérbőségre, és azért úgy minden sokkal könnyebb, ha a félelem jól körülhatárolható keretek közé van terelve. Biztos vannak irracionális okai is, hogy megengedőbb vagyok vele, de a Katzenbachné volt az első idegen aki kézzel illette a tarkómat, elvéve így az idegenkéz által adott tasliszüzességemet. Ezen az sem változtat, hogy a matchbox miatt ezernél is többször gondoltam arra, hogy haljon szörnyű kínhalált valamelyik évzárón, amikor mindenki látja.
Tavasszal minden kizöldült, de leginkább az iskola melletti garázssor ajtajai. Valami megfejthetetlen okból, minden tavasszal minden garázstulajdonos ugyanolyan magasfényű haragoszöldre festette a saját garázsának az ajtaját, a kapupántokat pedig feketére. Az ajtókitámasztó vasak, amik kis csipegető madarakra hasonlítottak szintén feketék lettek. Az ajtókitámasztó elmés, de egyszerű szerkezet volt, egy tengelyen billent át a kis madárforma és beakadt az ajtó aljába. A tengelyre sasszeggel volt rögzítve, melynek eltávolításhoz szerszámra volt szükség, melyet vagy valakinek az apjától, vagy a technika teremből vettünk kölcsön. Arra nem nagyon emlékszem, hogy a leszerelésnek lett volna bármi célja is. A garázstulajdonosok kisméretű téglával oldották meg a hiányukat.
A garázsajtó volt a hetvenes évek facebookja, onnan lehetett tudni, hogy ki kit szeret, milyen együttesek a menők, és ami a legfontosabb; ki hülye. Külön jó volt, hogy ezt rögtön az iskolából hazatérve mindenkihez el is jutott, segítve a szociális tájékozódást. A szerelmesek egy krétával rajzolt szívbe rajzolták monogramjaikat.
Ha a szerelem mértéke meghaladta a normálisnak érzett szintet nyilat is rajzoltak bele, vagy szárnyat köré, kisdobos barokk. Olyan is volt, hogy egy már elkészült szívből tenyérrel kiretusálták valaki monogramját és új nevet írtak bele, így nem ment pocsékba a hordozófelület.
Hülyeségnek gondoltam én ezt, de akkor mindent hülyeségnek gondoltam - ahogy most is. Nem nagyon hittem én el, hogy egy garázsajtóra rajzolt szívtől majd jobban mennek a dolgok, kisebbek leszek a Katzenbachné taslijai, vagy nem isznak a kisegítősök ugyanabból a csapból amiből én. De amikor már mindenki neve szerepelt mindenkiévél a garázsajtókon, zavart hogy nem vagyok érintett semmiben. Hogy kimaradok valamiből, és hogy ez végleges. Nem a nevemet kívántam én látni - csak arra lettem volna kíváncsi, hogy miként képzelném el azt, hogy amikor valaki tényleg - amikor senki nem látja - belefirkálja ákombákom betűkkel a nevemet egy aszimmetrikusan megrajzolt szívbe, a festés előtt nem kellő mértékben felületkezelt fára aminek eredményeképpen a a festék a melegebb nyári napokon felhólyagosodott, körömmel le lehetett kaparni, csak a puszta öröm kedvéért, nyomhagyási kényszerből. Hogy miként ferdíteném el a valóságot, hogyan tenném magamnak láthatóvá azt amit soha nem láthatok, de ehhez szükségem volt arra, hogy amit elszeretnék képzelni, az előtte a valóságban megtörténjen. Ennyit hát a fantáziámról. Aztán amikor végleg kitavaszodott és az összes garázsajtó elnyerte végső, az évi haragoszöld színét ott volt egy reggel a nevem. Szokványos szív és benne a nevem, meg hogy K.M.  Rettentő kellemetlen volt, mintha lehullott volna rólam az összes ruha és meztelenül kellene iskolába mennem. Szerettem volna, ha nem éktelenkedik ott a garázsajtón az irántam érzett vonzalom ilyen egyértelmű bizonyítéka. Arra gondoltam először, hogy a nevem betűit átmaszatolom, de erre azok teljesen alkalmatlanok voltak. Aztán, hogy K.M nevét javítom át, mondjuk R.M-re, de R.M szintén egy létező személy volt, és nekem egy olyan lány nevének a kezdőbetűire lett volna szükségem akit senki sem ismer, de még jobb ha egyáltalán nem is létezett és nem is fog soha. De nem volt megoldás, mindjárt jönnek a lányhordák, rihi-röhögnek majd egy sort, megjegyzéseket tesznek a nagyszünetben, sugdolóznak, és soha nem fogják elárulni, hogy miről. Eztán már mindenki aki halkan mond valamit a másiknak az iskola egy félreeső szegletében az mind rólam fog beszélni. A Katzenbach Matild egy évvel járt felettem, rettentő nagy feje volt a testéhez képest, a haja az olyan mint a Lolka és Bolkából a magasabbiknak, testalkata pedig inkább a kisebbiké. Nagyon távol volt egymástól a két szeme. Mindez megfejelve ilyen baromi hülye névvel, ugye. Az anyja ugye meg tasligyáros, plusz elveszi a Cadillac-em évnyitó után. Vártam én sokáig, hogy csak jön valami tavaszi zápor és lemossa azt a krétagyalázatot, de csak nem akart esni, hetekig ott éktelenkedett a garázsajtón a megszégyenítésem.
Otthon rászoktam az esti teázásra, pedig utálom a teát. A tejet szerettem, cukrosan, vagy a kakaót, azt amit anya főz. Sok citrommal kértem a teákat, hogy nagyon savanyú legyen, hogy mihamarabb fogyjon ki az olympos-os üveg.
Amikor kifogyott végre hozzáláthattam a tervemhez. Ellenőrzőmbe beírtam, hogy korábban kell fél órával iskolába menni, előző nap anyával aláírattam. Az olymposos flakont megtöltöttem csapvízzel. Esernyő sormintás zsebkendő a köpenyzsebbe és indulás. Senki sincs az utcán, néhány idejekorán részeg bányász ténfereg csak, nem számítanak, ők sosem számítanak, jóformán nincsenek is - anya azt mondja nem is szabad rájuk nézni, annyira nincsenek.
Nekilátok az eltüntetéshez. A zsebkendőre ráöntöm a vizet és szétmaszatolom azt a förmedvényt, egy nagy közös világoszöld pacává leszünk, tetszik.
A zsebkendőt az iskolaudvaron a vastag tölgyfa gyökerénél ásom el, jól betemetem, tömörítem a talajt, port szórok rá, hogy ne látszódjon, hogy friss az ásás, magabiztos vagyok, olyan nyugodt és elégedett, mint egy szagosradír.
Az ellenőrzőt henger alakúra sodrom és a csatornába dobom. A flakonban egy csomó víz megmarad. Egész nap abból iszom a vizet a szünetekben, tetszik az osztálytársaimnak, hogy én palackból iszom. Mindenki kedves velem, kérik, hogy ők is ihassanak belőle, a szép sárga palackból. Megengedem nekik, azt képzelem, hogy így megisszák Matildot is, a garázsajtót és a krétaszívet, és minden rossz el fog múlni. És igazam is volt, mert minden el is múlt. Mindig is egy kegyetlen szörnyeteg voltam, és valami elmondhatatlanul nagy lett a világ, folyton csak innom kellene, hogy egyre nagyobb legyek és ne engedjem a világot felfúvódni, hogy kiszorítsam.
Az egész emberiség sorsa múlik azon, hogy eleget tudok-e inni.
Különben mindennek vége. Tudom, hogy elbukok, így hát végül csak reménykedek, és e reménykedés miatt egy hét éves gyerek dühével tudom gyűlölni magam.

Olyan sokára értem partot, olyan sokáig voltam egyedül, hogy csak a saját emlékezetemre emlékszem. De most itt vagyok már ezen a szigeten egyedül, én és a teremtményeim. Mi éljük túl ezt az egészet, én és a teremtmények, mindenki elpusztul.

Van egy város. Senki nem lakik benne. Kinézek az ablakon, egy csomó másik ablakot látok. A csomó másik ablak mögött semmi sincs, vagy ha igen, akkor másik csomó ablak. Gyanítom díszlet az egész, fizetett statisztákkal.
Amikor hazudok magamnak a szívemnek kedves mindez, de most a szív az máshol, ha ugyan van valahol egyáltalán, szóval van ez az együltömben honvágy vagy mi, amikor az ember honvágya éppen oda irányul ahol éppen tartózkodik, csalfaság.
Jól laktam már magammal, köszönöm, elég volt, nem kérek.
Emberemlékezet óta nem beszéltem emberrel.

Nem itt volna jó




(Christmas is canceled - fragment) (with Reason Propellerhead 4)

Busa papa

Busa papa - szűkített kiadás

A Busa papa az mindre képes volt fogadni. Nem nagyon részletezem, annyira nem érdekes, de egyszer a kocsmában - mert hát kocsis volt - elkapott marokkal egy legyet, kitépte a szárnyait és arra tett fogadást, hogy melyik szomszédos négyzetbe teszi át először a lábát a viaszkos vásznon.
És nyert. Egy csomószor nyert.
Aztán 1923 december 15-én azt találta ki, hogy eléggé befagyott e tó vize ahhoz, hogy ő a parádés kocsival és a négy lóval áthajtson a jegén. A fél falu ott volt, és annak a fele fogadott is - elmondások szerint. Az volt a Busa papa utolsó fogadása. Nem részletezem, annyira nem érdekes az egész, oda lett a kocsi, a négy ló, a házat is elárverezték. A Busa papa még így élt 11 évet, hosszú 11 év volt, hosszabb mint az élet. Az utolsó héten megmondta a napot és az órát, hogy mikor fog meghalni. Ha fogad is rá megnyerte volna. De akkor már nem volt senki aki fogadni mert volna vele.

Mire eszembe jut elfelejtem, mire kitalálom hülyeség lesz.

Tárgyakat teszek egyik helyről  másikra. Szelídítek, idomítok, messze még a télvég, de úgy mozgok mintha élnék, pakolom a jó sorom. Nem fázom, nem éhezem, vanni vagyok. Tavalyi télikabátok zsebeiből ürítem ki az előző tavaszt. Dohányszemcséket, algoflexeket, orrcseppek, mozijegyek, fontosnak hitt papírcetliket, soha fel nem hívott telefonszámok, lejárt okmányok papírjai zizegnek, forgalomból kivont pénzérmék csörögnek. Egy belső zsebben aludták át a nyarat, nem lehetett tudni létezésükről, mindeddig a világ kispadján ültek tartalékjátékosként.
Mind bizonyítékai annak, hogy voltam, vagyok és majd egyszercsak nem leszek, és hogy voltak olyan mozik, amik ma már nincsenek, vagy ha vannak is nincs túl sok ok elmenni oda.
Rendet teremtek a tárgyak között, helyet találok mindnek, egyik elfoglalja a másik helyét, mindig akad fölösleg. Istent játszom, megmondom mi a fontos, mi nem, mi a szemét, mi az érték, lefelé fordított hüvelykujjal magasodom egy kiürült Nasivin-es üveg fölé, aztán szánom meg, mert nem egyszerűen üveg. Mérföldkő, vagy csak cövek, de jel az időben, szagok járnak hozzá, bedugult orrok mellé társított lelkiállapotok, napról-napra élések istensetudja mijei. Belsőzsebekben rekedt szívdobbanások, mellkasi mozgások, ki nem eresztett sóhajok. Megkönnyebbül a kabát, rend a lelke.
Csak én leszek egyre nehezebb. Minden egyes évben egy kabátnyival nehezebb. Ki fogom hízni magam. Belülről. Egy panellakásban fogok megrohadni, baromira szépen.

Bámulom a világot, hogy milyen rohadtul egybe van,
és ettől kedvem volna engedni szétesni magam

1979-ben volt a Nemzetközi Gyermekév. 1979-ben még gyerek voltam. Az egész világ gyerek volt még ekkor. Kivágott orrú tornacipőkben jártak-keltek mindenféle ideológiák és még csak nem is szégyellették magukat emiatt. És mi sem szégyelltük még őket.
1979-ben voltam életemben először a Balatonnál, jelesül Balatonlellén, BM üdülő. Fegyveres erők, a dolgozó népet szolgáljuk. Ezt mondta apa mindig, amikor alkalma nyílt rá. Alkalom pedig volt bőven, mert ha valaki elhallgatott, a hallgatás alatt ezt lehetett mondani. Ez töltötte ki a néha évtizedes csendeket. Ha túl nagy volt a csend azt is lehetett mondani még, hogy erőt, egészséget. És nem kellett ehhez, hogy valaki eltüsszentse magát a birodalomban.
A Balaton nem gyakorolt rám nagy hatást, a szakácsnőnek bődületes nagy mellei voltak, elvonta a figyelmemet az önfeledtségről. Ezért hol azt néztem, hol a kivágott orrú tornacipőmből kikandikáló lábujjaimat, hogy azon hogyan rétegződik a kosz.
Egy balatoni vihar okán odaveszett egy világoskék rövid ujjú polóm, a Nemzetközi Gyermekév logója volt rajta. Sematikus emberábra, feje felett labdát tartó gyerek, körötte babérkoszorú. A Magyar Népköztársaság 200 forintos érmét is veretett az alkalomból, nekem olyanon soha nem volt, de a Safraneknek igen. A Safranek jó kapus volt, labdaérzéke az átlagosnál jobbnak volt mondható, reflexei a korának megfelelőek, szerette őt a feminin táborvezető. Egyszer rúgtam a Safraneknek egy gólt, de a táborvezető a gól után is a Safraneket szerette legeslegjobban, szóval elment a kedvem a focitól. 1979-ben piros salak festette be a lábujjaimat. A poló is meglett, nem vitte el a ruhaszárító kötélről a vihar, a fürdőköntösöm zsebébe dugtam és elfelejtkeztem róla. Pedig én mindvégig amíg nem volt meg megátalkodottan állítottam anyámnak, hogy elvitte a vihar. Hazudtam és lelepleződtem. Elkezdtem rühellni, hogy ki van vágva a tornacipőm orra. A Nemzetközi Gyermekév csinált belőlem viszonylag rendes felnőttet.

Valamikor a nyolcvanas évek végén dolgozott egy Mörtel Géza nevű díszítő a Madách Színházban. Csak szólok, a nyolcvanas évek az olyan régen volt, hogy akkor a Madáchban még nem csak énekeltek a színészek, és a szomszédban a mozit Vörös csillag filmszínháznak hívták, most meg valami puccos hotel. Azért akadtam el itt a nyolcvanas éveknél, hogy érteni lehessen, az legalább 3-4 emberöltő, de lehet, hogy több.
A Mörtel Géza vörös képű figura volt, tömött bajusza volt, alkoholtól véreres, de mosolygós szeme.
Zene iskolát végzett, saját elmondása szerint a tűrhetőnél valaminél jobban tangóharmónikázott, tanított is egy darabig, de aztán nem. Unokatestvéri szála fűzték a Ferencvárosban futballozó Mörtel Bélához, erre valamelyest büszke is volt, amire abból lehetett következtetni, hogy egyszer egy héten azért szóba hozta a rokonságot.
A Gézát több más tulajdonsága mellett azért lehetett szeretni, mert ő volt azon kevesek egyike akik premier előtt nem kaptak agylobot, ugyanúgy felfelé állt a szája mindig, nem nagy ívet kell elképzelni, de a somolygás volt az alapállapota.
A Gézától tanultam meg egy csomó mindent, moll és dúr és dúr hangsorokat, ion-tól lokriszi-ig bezárólag. Alapdolgokat. Amikor a stúdióterembe küldtek függönyökért vagy takarásért azt azért szerettük, mert ott volt egy vacak zongora, és akkor el is mutogatta amit aznap magyarázott.
Nekem fogalmam sem volt, hogy a Géza nekem példaképem valamelyest, el kellett ehhez telnie vagy 25 évnek, hogy rám essen a tantusz. A Géza legfőbb erénye a kívülállás, és azt olyan átkozottul jól csinálta, hogy ember legyek a talpamon. Azt hiszem valahogy a Géza csak a bajszáig tartott, és ott megállt, jelen volt biztos, de hogy sehol sem volt ott, azt majdnem biztosra veszem. És azt ilyet nehéz, jól ezt nagyon nehéz, márpedig ezt ő jól csinálta.
Fiatal házasvolt, akkoriban született gyereke, valahol ferencvárosban laktak, egyszer voltam is náluk, valami italozás után erősködött, hogy menjek fel, volt vagy éjfél. Ha nagyon akarom még fel tudom idézni a felesége tekintetét amikor beállítottunk.
A lakásuk majdnem üres volt, és nem a szegénység miatt, olyan mintha egy lakásban kempingeznének, az ilyesmi nekem tetszik, amikor ilyen bátran közlik a tárgyakkal, hogy nincs szükség rájuk. Harmónika tényleg volt az egyik szoba sarkában, a parkettára volt letéve, homályosan érzett sajnálat volt bennem, ha ránéztem, nem lehetett tudni, hogy aznap délelőtt tette oda, vagy úgy van ott mióta a lakásba költöztek.
Attól kezdve azt hiszem barátok lettünk, elhívott a lakásába máskor még többünket is, a felesége meg egyre szomorúbb volt.

Jön lelkesen a flaszterharsány. Hol a karomat veregeti, hol a hátamat lapogatja és belemondja a képembe; na mi van tesó. Aztán elismétli még párszor, cifrázza is; mi van tesókám. Pedig hát nexus nélküliek vagyunk mi ketten, látásból ismerszik meg az ember.
Most meg tesózik itt nekem, ebben a kételyeken kívül rekedt és ettől rohadtul ellenszenves ragacsban amik mi magunk vagyunk.
Belenézek a szemébe, gomolyog a csarnokvízben a semmi, és csak azért nem ijesztő mert tudom, hogy ő is épp ezt látja az enyémben miközben itt gátlások nélkül tesózik nekem. Én meg..., én meg vonogatom a vállam, vagy bóligatok, ha nagyon akarom észrevehetetlenül is sóhajtozom. Ahogy tesózgat látom rajta, hogy vár valamit, talán választ, talán azt hiszi, hogy még nincsen vége semminek. Hogy a stáblista után még jön néhány kimaradt dolog, bakik, a vicces jelenetek. Azt általában szeretni szokták. Érzésem szerint arra vár, hogy valami olyat mondjak, hogy van végkifejlet, hogy van valami is egyáltalán. Ilyet én már akkor sem mernék mondani, ha részlegesen hinni tudnék benne, a semmi mellé szegődtem el inasnak, nem jókedvemben, már amennyiben ez beszámít hogy valamiféle mentséget lehessen tákolni belőle.
Ezért nem esik jól, ha így beletesóznak a képembe, egykeségemben bántónak érzem. Ilyenkor nem tudok én semmit mondani, kihullik az utca kövére nagy csörömpöléssel minden ami bennem van még, és nincs is okom tartóztatni.
Sem tesója, sem ismerőse nem vagyok senkinek. Azt meg soha sem tudtam, hogy mi van. Kínos ez az egész, olyan amikor a tévét bámulva valaki helyett is szégyelled magad. A fajtádat.
De aztán a végén mindig ők maradnak meg, mert akik a legszebben fájnak azok el lesznek felejtve.
Véreim az úrban, bizony mondom néktek, sose tesózzatok.

Még teszi a tüdő a dolgát, és az erekben szalad még a vér,
az izmok és inak csak szolgák, és csak fél minden ami él

Felültem az ágyamban, felkeltett valami.
Mennyi nem-et tudsz elraktározni még a pofazacskódban, hogy ne fulladj meg?
Aztán nagy levegőt vettem és visszafeküdtem.
Nincs ebben semmi érdekes, csak a szájíz talán, talán csak az.

Előbb vagy utóbb úgyis ember lesz belőlem, és közétek fogok tartozni, annak mondanak majd engem is, ti állatok.

cipősön

Hanyatt feküdni ruháson, cipősön a sűrű sötétben. Elaludni. A megadás jele. Éjfélre az orromhoz ér a plafon és ott megáll. Koponyámban reggelig képek forgolódnak, óránként felsóhajt a kanapé.
Ennél nagyobb szimbólumra perpillanat képtelen vagyok.
Annyi minden lakik bennem, hogy semmit nem jelentek.

Ilyenek és effélék

Úgy vagyok, hogy fekszem és apám vagyok. Aztán megmozdulok és apám vagyok. Kávét iszok, apám vagyok. Aztán ettől ingerült leszek, apám leszek. Fogalmam sem volt, hogy milyen volt az ő utolsó ideje. Én már csak azt tudtam, hogy milyen a nagy sötét téli estében botorkálni a jégen fel a szanatóriumba, cigit vinni, vagy más egyéb éltető ártalmakat, gödrökbe lépni vagy jégrücskökre és röhögve kurvaanyázni vizes zokniban, vigyázni magamra, vigyázni valaki másra, valaki más zoknijára. Vigyázni olyan dolgokra amikről sose derül ki majd, hogy mifélék is voltak igazából. És most már soha. Vigyázni, hogy a csillagos égbe be ne verjük a fejünket, hajunkba bele be akadjon a hold, aztán csak északfok, idegenség, nagy göncöl, ásó, kapa és nagy harag.
Aztán a neonfény és koszlott okker linóleum. És szagok. Nekem az illatok is azok. A neonfény pedig utólagosan megszépít mindent, átmossa a magamfajta emlékezetét, és hogy abban vörösre csípett orrok vannak, fekete kardigánok, vagy őszülő hajszálak az édesmindegy, a szájíz az meg úgyis adott.

Erről én semmit nem tudtam, hogy milyen itt (ebben a lakásban) reggel a tükörbe nézni, hogy milyen kicsi ez a hely, még arra sem igazán elég, hogy rendesen lendületet vegyen az ember, hogy undorodni tudjon a tulajdon életétől, meg aztán itt tartja az utána maradó, elképzelt embernyi űr miatt érzett félelme. Mert aki valamennyire is tiszteletet vagy félelmet (bármelyik megteszi) érez úgy általában maga és mások élete iránt, annak igazán nem nehéz elképzelni azt a hiányt ami majd a helyére költözik annak az életnek aminek ő helye volt.
Apa kibírta mindezt, a kopott dohányzó asztalt, a dohányszemcséit a zsebében, a szemközti ház homlokzatát, szombatokat, keddeket, azt amit igyekeztem nem elmondani neki, és ki tudja ugyan mennyi mindent bírt még ki. Az apám, az én apám. Azt tudom, hogy anya után sírt, de hogy később amikor már csak én voltam és a magammal húzott légáramban csak a puszta semmi, a lélek kondenzcsíkja, hogy akkor sírt-e, azt nem tudom. Ezért azt sem, hogy kell sírni apául. Magamul is nehezemre esik.
Itt vagyok hát, apám vagyok, az ő szájíze az enyém, a nézése az enyém, az ablakban könyöklése az enyém. Hunyorítok, hogy ne fájjon úgy az amit látok. Hunyorításom nem az enyém. Magam vagyok most, az apám vagyok most. Nem szeretem, hogy borotválkozás közben ő néz vissza a tükörből, ahogy a lábával a papucsomba bújik.
El szeretnék tűnni innen, úgy mint aki soha sem volt itt igazán.
Hunyorítok, hátha. Közben nagyon félek, hogy hátha. Hát ilyen hálátlan gyerek vagyok, és ilyenkor csak igazán, a hálátlanságban egyedül önmagam. Önmagam, egyedül.

Szükség lenne egy hatalmas téglafalra a fizikai világvégén, az égben tűnne el a teteje, olyan magas volna, kicsi ablak lenne rajta, olyan mint a régi állomások pénztárai. Visszeres lábú, szemüveges néni néni ülne ott savanyú szagúan, nylon otthonkában, nullától huszonnégyig. Bekopognék és azt mondanám; hogy bocsánat, megbántam. Ezt a néni bevezetné a kis irkafüzetébe, dátum, szignó, ellenjegyezve. Gondolkodtam, tehát leszek, bocsánat, tehát voltam. Ott állna a füzetben rólam minden ami érdemleges, és létezésem apropóján még egyáltalán megemlíthető.
Világvégi bocsánatszolgálat, ez lenne nagy betűvel kiírva erre a hatalmas falra.
Senki sem tudná hol keresse, senkit sem érdekelne. Engem is csak véletlenül.

vasárnapi

Reggel van, felkelek,
nevemet elbetűz,
félálom, vasárnap,
szobába nap betűz,
legbelül - bocsánat -
legbelül semmi tűz,
úristen, jajj de szép,
tegnapi maradék
belőlem, otthagyom,

Délután jön, gonosz napszak,
orrban sunyi vasárnap szag,
halott húsok, forró a zsír
lerágott csont mindent kibír

Csak bírni kell kötélidegekkel, hogy ember nem kell oda és ide sem kell. És hogy az ember (most záróljelben) lehetek én. Az itt az jelentse mostani helyzetem, vadregényt, meg belső tájakat és persze hogy mit nekem.
Egyfolytában most van, a földhöz még sosem járt ilyen közel az ég, guggolva élni és járni kelni, háttal menni, holdon felejtett szemekkel, az idő összecsomósodott vasárnapízű puncspuding. Igazolt hiányzója vagyok magamnak és másnak, még ilyet, azért halkan elmondom magamnak, nyiktonyeacucvujet, talán soha senkit nem szerettem.

Hol voltam, hol nem voltam, aztán az lettem aki sosem voltam, hol volt, hol nem volt a talaj, fél lábamra elég ugyan, és menni is sokszor ugyanolyan, amilyen én vagyok; haszontalan. Hanyatt fekszik velem az ágy, én is múlok, ő is múlik, hagyom magam.