Nem győzöm elégszer mondani: meg fogtok halni. Mind, egytől-egyig, nincs kivétel, nincs paraszolvencia, nincs protekció és nincs élet, olyankor az nincs leginkább. És tudom, hogy utáljátok hallani, de attól, hogy nem akarjátok meg hallani az nem számít semmit bele, nem jelent kedvezményt. Meg fogtok. És ami van az nem lesz,és az se lesz amit most annyira utáltok; a fájdalom sem lesz, és akkor már azt is akarnátok, a fájdalmat, mert az legalább az életre is emlékeztet. Nem tudom elégszer elmondani, hogy mindez mennyire lehetetlen. És rendesen el sem tudom mindezt mondani, úgy hogy ne fájjon.

Horoszkóp

Ne aggódjék, szürkeségében Ön zseni,

de tanuljon meg végre rendesen önzeni.

Mindig is fejjel, mindig is falnak, elásni gesztenyét, amit kikaparjak. Elképzelni bármit; ismeretlen tájnak, konyhákat, szobákat, ahova sose várnak. Mindig is akarni, hogy semmit se akarjak, nagy felindulásból pofont adni szarnak.

Azt, hogy idegen vagy ismerős férfiak találkoznak majd kezet fognak azt nettó baromságnak gondolom. Ennek ellenére van az a helyzet amikor a csülkömet én nyújtom előre - ami gyávaság is, és társadalmi megszokás is. Nem igen értem a jelentését sem, biztos azt jelenti, hogy itt a kezem nem adok sallert, de nekem ezt ne kelljen már bizonygatni. Az ilyen szia-szia puszikat is rühellem, de ezek elől könnyebb kitérni, meg van az a nézésem amivel ezt meg tudom oldani. Nem gyakoroltam a nézést magát, magától fejlődött ki, és elég védtelen lennék a világ negédességével szemben, ha nem jött volna létre spontán módon valamikor a gyerekkoromban jellegzetesen markáns vakcinaábrázatom. És még így is előfordul, hogy kicsit nem figyelek és máris egy szia-szia puszi azon végén találom magamat amelyiken nem szeretném. Ez esetben ügyelni kell arra, hogy az arc letörlése ne kerülhesse el a felelőtlen puszikrőzus figyelmét. Az ölelés az egyetlen amit nem tudok megjátszani, és odébb is megyek, ha valaki odáig ragadtatná magát, hogy indokolatlanul ölelgetni akarjon, mert szerinte mit tudom én. Engem ne ölelgessenek idegenek. Azt hogy ki az idegen azt én mondom meg. Az ölelésnél nincsenek kompromisszumok. Ezért nincsenek ölelések sem. Olyan hosszú karjaim nincsenek. Ennyi távlat van ebben nyomasztóan kicsike térben. És vagyok én.

Az életem skandináv film. Kevés a szöveg. Ami van is a kötelességeimre vagy a hiányosságaimra világít rá. Hosszú lassú snittek, szép színek, homály. Én szeretem (de én sok mindent szeretek amit szeretni egyébként nincsen is okom) , és tudom, hogy egy szuszra nem lehet ezt a filmet sokáig bírni. A nézőtér tök üres.  Belül mindig esik a hó. Az életem skandináv film. És már most megmondom, hogy itt nem lesz hepiend. Én se nézném végig, csak nekem muszáj. Én vagyok a gépész. Napjában többször is elmondom, hogy végem van.

Olyan környék ez, hogy szinte lakatlan. Élet az van benne. Leginkább olyan az egész mint egy kidőlt, korhadt fa az erdőben, a háttérben szép halott vidék, fáradt hangya talpak alatt fütyül a a jólét, ropog az életigenlés poszt humusza. Meghalt dolgok összessége az alapja mindennek ami itt élet. Kétes diadal. Van hova visszavonulni a nyüveknek és vonulnak is rendre, nagy morzsákkal a hátukon, agyuk hajtotta valóságuk az egyetlen létező igazság a világ minden igaz dolgai közül. Terveznek, de isten igazából soha sem hosszútávra, mert itt minden csak ideiglenes, és nem ők tehetnek arról, hogy ez az ideiglenesség legtöbbször egy egész életre szól, vagy több generáción átívelő. Átörökítik az ideiglenességet, a valóság megértésének hiábavalóságát. Egyetlen valóság van, az, hogy nincs valóság, és ezt egy nyű fel nem érheti ésszel. Keddre itt mindig szerda jön, nem jöhet más, az ilyesmi egyszerűen kívül esne mindenen ami lehetséges, ilyen a megkötözött agyak néma csendje, ideje van itt mindennek, de legfőképp a pusztulásnak. Szabad akaratból választott itt a rabság, árucikk, olyan kapós mint a lapostévé.
Néha nagyon szeretném, ha kiderülne mindez egy laboratóriumban történik, hatalmas nagyító alatt, és valakinek vizsgálódásának tárgyát képezi, kíváncsi tudósember szomorú játéka csak, hogy csak egy nagy érthetetlen kísérlet. És ha kiderült annak aminek ki kellett derülne akkor majd megint mehet minden tovább, ahogy mennie kellett. Nagyon szeretném hinni, hogy ez csak egy rövid kis kitérő, hogy az ideiglenességek nem lehetnek állandóságok, hogy ez még nem az, csak az azzal járó szükségszerű rossz. De nem tudom hinni.

Csikós Erzsébet

Csikós Erzsébet 1906. augusztus 28-án született Jászárokszálláson. Anyja, Mezei Viktória 22 éves korában hozta őt a világra, könnyű szülés által. Apja Csáki Lajos akit az anyakönyvvezető személyesen is ismer. Ennyi áll Papp néniről (Papnéról, Papsajtról) a születési anyakönyvi kivonatában. Hogy mi végre, és miért akkor amikor arról semmi és senki nem tesz említést, ahogy arról sem, hogy miért pont ő.
Papp néni azért született, hogy ne tudja elvégezni az elemi iskolát, hanem helyette valakinek a cselédje legyen, hogy kubikus legyen, hogy 1929-ben beleszeressen egy kubikusba, és felesége legyen a nála 15 évvel idősebb férfinak, Papp Ignácznak (szül: 1891), és hogy ugyanezt a férfit 1957-ben eltemesse, és amíg lába bírja ennek a férfinak a sírjára a háza melletti kertből virágot hordjon, vagy a sírt irreálisan sok büdöskével és árvácskával teleültesse, és nem könnyekkel  szemében, mert a kisfiúnak, aki közben a sírkőről csigaházakat szedegetett, Papp néni elmondott mindent ami a kisfiú előtt történt. A szomorú történetet egy másik kisfiúról, az árokszállási vonatállomáson, vagy a kitalált sírfeliratait, Görbe Péterék történetét, Kóczán doktor tragédiáját, a szerelmeket, a megcsalatásokat. Papnéni tehát kereken 40 év özvegységre is született, amiért ellentételezésként 28 év szerelmet/szeretést kapott, vagy ha úgy tetszik 28 év szerelemért/szeretésért 40 év özvegységgel fizetett. Ha úgy vesszük nem is olyan nagy ár,... ha úgy vesszük. Végig csinálni minden bizonnyal más.

Nem süt be a nap, tehát nincsen ablak. Csak egy nagy száj van, ami elnyeli az embereket reggel, délután/este pedig kiköpi. Jászai Mari Élgyár, vörös csillag az még hozzávetőlegesen sincsen a homlokzaton, de valahogy a por úgy ül meg a falon (kihagyja), hogy akár lehetne is, szóval a helye az megvan, és ez bőven elég. Pedig soha nem volt ezen vörös csillag se, meg más se, csak szép emberek, szép pózokban. A szimbólumok amúgy átalakulóban vannak. Mert az is elég nagy - még ha elbaszott - szimbólum is, hogy valami nincs ott, de ott lehetne. Hogy csak helye van, de beltartalma meg semmi, nuku, niksz. Pont mint nekem.

Kéz

A kezem - úgy értem mióta elértem jelenlegi ivarérettségem fokát - tipikus munkáskéz volt, és az még most is. Kiköpött olyan mint a régi papírhúszason azé a pasasé, aki egy búzakalásszal és egy kalapáccsal feszít, míg ágyékát a szocialista erkölcs okán egy drapéria takarja. Nemtelen, holott a munka nemesít. A felsőtestem soha meg sem közelítette drapériás munkásét, hajam soha nem mutatott olyan gondozottságot mint az övé. Hasonlóságunk a kezünkkel kezdődött és ott is ért véget. Sokszor gondolom, hogy ez a pasas most is van valahol, él, lakik, miegymás, kutyagumi, de kezében már megnyert közbeszerzési szerződést és kalasnyikovot tart, a frottír ágyékkötő az meg Dzsordzsó Armáni. Hogy semmi nem változik, csak a kűlcsíny.

A kéz az alig változik, a kéz az eleve el van rendelve, belé van oltva, hogy mit kell csinálnia, és általában csinálja is. Ha mást csinál az ember egy kézzel amire ki van találva annak soha nincs jó vége, a kudarc borítékolható, ha az illető kéz borítékolásra van tervezve. A kéz kezet mos, meg dolgozik szépen, ahogy a csillag megy. Semmivel nem kell törődnie a tulajdonosának. A kéz tudja mit csinál.

Volt egy kocsma a salakos mellett, és volt is valami száma, és hogy az Áfészé. Oda járt mindenki a téglagyárból akinek néminemű hajlama  volt az alkoholizmusra. Na azt Húszasnak hívták a vendégek és nem a száma miatt, mert az 3 jegyű volt. Húszasnak azért hívták, mert húsz forintból ott vidámmá lehetett tenni, vagy ha vidámmá nem is, de semmilyenné az egész világot. Mindezt elég rövid időn belül és olcsón. A Húszas emiatt mindig tömve volt, olyat tudott nyújtani amit akkor más semmi. A Húszas olyasmi lehetett akkor mint most az olyan televízió adók amelyek naphosszat teleshop hirdetéseket nyomatnak, és ahogy nézi az ember és nem érti és nem is akarja érteni. Nincs borzadás, nincs megfejtésre váró titok, csak langyos nyál a szájszegletben és a hétköznapok köde a szem előtt. Az egész Húszas olyan volt nekem mint egy kézmúzeum. A kezek megrepedezett pergamenek, rá van írva minden ami történt, és az is ami történni fog. Záróra előtt a vendégek a plafonon egy pontot bámultak már félrészegen, vagy a vibráló neon bűvölte el őket, vagy keresték azt aki teleírta az ő kezüket. Többször össze is szólalkoztak, hogy tán Isten lehet az, míg mások Parti Nagy Lajosra gyanakodtak, ugyanis alulról nagyon nehezen volt mindez megállapítható. Csak a szakáll volt biztos, de az frankóig menően.

A kezem el van fáradva. Ott kezdődik el minden elfáradás, a kézben, a kéz az ősforrása, onnan terjed el az egész testben a vérárammal, befészkeli magát könyökbe, alhasba, agyba. A szomorúság a fáradtság ágyasa. Ettől olyan szomorú a könyököm, az alhasam, az agyam.

Sic transit gloria punci

Egy pénztárosnő vonzalmával mit kezdjen az ember, ha nem pusziért csak puszedliért küzdi magát  holtig? A kedvenc ingem az látlelet, pörkölt szaft van a szív felett, és jó pap vagyok a boltig. Sic transit gloria punci. Így múlik el a pinák dicsősége.

Kupleráj

Ez a lakás egy kupleráj, bármit tehetek úgyse fáj, úgy ahogy másik lakások fájtak. Ebből a lakásból kiveszett a főbérlői szeretet, és kiveszett még annyi de annyi minden. Ebben a városban odavan, minden aminek nyoma van, és odavan az is ami végső soron nincsen. Odavan anya és apa, és Erzsike néni illata meg a többiek, akik soha nem is voltak. Az én fajtám az fajtalan, nekem a jószerencse is balra van, élőkkel ütik agyon az időt a holtak.

Erős elhatározás

Erős elhatározásból azt álmodni, hogy szüntelen csörög a telefonom. És nem fel venni. Azt se megnézni, hogy ki telefonál. Fontosnak lenni, hogy fontos fajsúlyos dolgokkal kelljen törődnöm, de nem akarni fontosnak lenni. És reggelre kimerültnek lenni mert egész éjjel csak azzal telt, hogy fontos telefonokat bonyolítottam. Egész éjjel csak a fantomcsörgések. Reggel az arcom sematikus lenyomata ott marad a párnán. Nem akartam lenni, de voltam. Erős elhatározásból.

Ha valaki eleddig azt hitte, hogy nem lehet Wittgenstein-él tömörebben az tévedett.

1.   Az emberek buták, erőszakosak és ostobák

1.1 Magyar ember evés közben nem beszél

A leírható világ

Ahogy van az egyik és van a másik, és hogy ennek értelme mi volna? - kérdezte az elefántot a bolha. De az elefánt okos volt, ravasz fickó és azt mondta; mi már régóta egymásból vagyunk csinálva, és...
A bolhának nem volt türelme hozzá, hogy e mondat végét kivárja. (Le kellett mennie kutyába)

Amikor az állandó ismétlődések okozta mérhetetlen unalomérzetem összetalálkozik a változásokra való képtelenségemmel, hát az nem lányregény. Minden más az.

A hentespult az egészen zavarba ejtő. Színigaz, a böllérek mögé ki vannak függesztve a jószágok metszeti képei, de engem az egész inkább egy óvodásoknak készült burda szabásmintára emlékeztet. Egy Dörmögö Dömötör húshagyó keddi mellékletére.
Aztán nem is hiszem hogy a dolgok - így szaggatott vonallal elválasztva - ilyen élesen különülnek el egymástól. Amit ezek az ábrák tanítanak, ez egészen bizonyos hogy lehetetlen. Az állati részek elnevezései szintúgy. (marha vádli vs. marhalábszár) Mosolyognak rám a hideg húsok, alvadnak köröttem a szakkifejezések. Egy korgó gyomorrá egyszerűsödöm amíg tart ez és elmegy magamtól az étvágyam. Az éhséget felváltja a részvét és a félelem. Önzés persze mindez, attól való rettegés, hogy hátha mégis igazuk van és tényleg minden olyan egyszerű, hogy véső soron megemészthetetlen. Hogy én is és bárki/bármi más is lerajzolható ilyen módon, és szaggatott vonalakkal felszabdalható hideg és élettelen objektum, életbizonyíték valóságágyon. Létlelet. Keserűségérzet, citrommal a szájban, dolce vita mellékízzel. A hentespult előtt, mögött, közte, benne, fölötte, alatta, előtte, utána mindenki halott hús csak. Bizarr, világon kívüli világ az egész, ahol mindig az éhség győz, ahol mindenki más csak vesztes. A világon nincs egyetlen dolog sem amit meg ne lehetne enni, de alig akad valami ami megérthető anélkül, hogy fel ne kellene zabálni.

*Egyszer gyerekként álmodtam egy henteseset. A Béke téri hatósági húsboltban ki volt akasztva a húskampóra nagyapám egyik lába. Fekete nadrágban, mamuszban lógott a sötétkék csempe előtt. Reggel el akartam mondani anyámnak mindent, de nem találtam a módját.*

A lőtéri kutya esete velem

Általában a munka miatt későn és fáradtan érek haza. Üresnek érzem a fejem, a lelkem - ha van - és minden más egyebet is üresnek amit egy ilyen magamfajtának lehet.

Meggyőződésem, hogy a fizikai fáradtságnak létezik olyan foka és minősége ami hasonlóságot mutat a halállal.

Van bennem félsz azt illetően, hogy ez nem csak egy átmeneti valami, hanem örökre szól. Hogy elveszítek olyan képességeket és készségeket amik bennem laktak, és kiköltöznek sorra belőlem és már soha nem jönnek soha vissza. Hogy egy üres, az egykor elég lakható ház egy elhagyott viskóvá lesz, ha már nem most is az, csak az önáltatás nem engedi mindezt látnom.

A tévé talán jó mentsvár lehetne, de hónapok óta be sem kapcsoltam, azt sem tudom, hogy éppen most kire kell mérgesnek lenni és miért. Kiiratkoztam minden olyan tudásból ami alapja a modern kori emberi életnek.

Amikor haza érek, akkor azt érzem, hogy egy éve mentem el itthonról, és olyankor elszomorodom, hogy így telik majd el az életem. Folyamatos távollétben. Azt is gondolom, hogy nem ilyen sorsot érdemelnék, aztán meg azt, hogy a sorsoknak azoknak semmi közük az érdemekhez. Rossz érzések fognak el, ha a holnap reggelekre gondolok. Nagyon utálok korán kelni, de ez társadalmi kontextusban a lőtéri kutyát nem érdekli. A kelés az mindig macera, bár már jobban megy mint régen. Mindig pocsék koránkelő voltam. Naponta 3 órával maradok adósa magamnak. 10 nap alatt több mint egy nappal élek többet, mint amennyit szeretnék.

Amikor már ébren vagyok, húzom az időt, azzal áltatom magam, hogy lenne merszem azt mondani, hogy most volt elég, én ezt tovább nem csinálom, elegem volt, tessék a kedves emberiségnek ezentúl nélkülem boldogulnia.
Aztán gyáván és szánalmasan mégis elindulok. Van amikor gyalog, ha nem túl jó az idő inkább busszal. Én amikor legutóbb életvitel szerűen ebben a városban éltem akkor szerettem gyalogolni. Most nem szeretek, és nem tudom eldönteni, hogy azért nem, mert a végcél a szememben teljesen rám erőltetett kényszer, értelmetlen feladat, vagy mert elmúlt belőlem az, hogy menni, és nem gondolni arra, hogy megyek. Mert most minden lépésnél csak arra tudok gondolni, hogy én most megyek, és nem jár semmi gondolat a fejemben, vagy ha mégis előtolakodna valami, arról hamarosan bebizonyosodik, hogy hülyeség. Túl könnyen győzöm meg magam, meg van a magamhoz való eszem.

A dolgok itt már azelőtt hülyeségek, hogy megszületnének. Mindezt egy városra fogom ahol élek, a városra, ahol már nem ismerek jóformán senkit, nem ismerősek az épületek, nincsenek megjegyezhető repedések a járdán, nincsenek a záporok után említésre méltó kedvenc pocsolyáim, ahol hónapok telnek úgy, hogy valakivel szót váltanék. Ez a város nekem nem otthonom, erre  városra gondol mindenki amikor azt mondom; megyek haza.

Az esték azok rosszak, nagyok és nehezek. Olyan súlyúak, mint eddig még esték sosem voltak, a tél is mintha egy örökké valóság óta tartana. Van úgy, hogy az egész nap egy folyamatos este, olyankor nagyon rossz lehet nekem, de igyekszem nem tudomást venni róla, ami a fáradtság miatt nem is esik különösebben nehezemre.
Ha mégis sikerül valamire gondolnom az vagy valami olyasmi ami már nem lesz soha - halott dolgok összessége. Amikor becsukom a szemem, akkor halott vagyok. Szeretek aludni. Szeretem az egykor szépnek hitt rútságokat, bennem összeomló, igaznak hitt logikai rendszereket. Fáj, de szeretem. Tehát nem a fájdalmat szeretem, de fájdalommal jár mindaz ami fontos.

Öregnek érzem magam. Olyannak aki már képtelen megváltoztatni a sorsát, aki felett eljárt az idő, és nem igazán hagyott semmi nyomot maga után. Semmi nem változott az által, hogy mindezt leírta, nem lett semmi sem jobb, semmi sem rosszabb.

Az étkezés az meglehetősen rendszertelen, viszont egyhangú. Nem nagyon tudok főzni, de mióta itt élek, rá vagyok szorítva, és voltak a részemről kísérletek, melyekből az egyetlen értékelhető tapasztalat mindössze annyi, hogy engem borzasztóan untat a főzés, súlyosbítva azzal, hogy a végeredmény legtöbbször értékelhetetlen ízeket tartalmaz, és szinte ehetetlen.

Boltba járni utálok, egyrészt az emberek miatt, másrészt pedig azért mert én is ember vagyok, és képes vagyok olyan szánalmasnak látni magamat mint bárki mást amikor a kosaramba pakolok bizonyos szép és színes dolgokat amikről képes vagyok magammal elhitetni, hogy számomra szükségesek. Talán emiatt nem szoktam éhes lenni, vagy az éhséget elodázni, és amikor éhes leszek akkor sem tudom megmondani, hogy mit ennék. Az evés nyűg, szükséges rossz, a kémia és az ösztönök összeesküvése. Sajnálom, hogy így van, mert emlékszem még arra, hogy enni borzasztóan jó, bár enni régen sem szerettem egyedül. Ha eszek gusztustalanul falok, mert már olyan sokáig húztam az evést, hogy az éhség mértéke ezt teszi szükségessé, valamint időspórolás, letudása a kötelező dolognak.

Sokat gondolok anyára, apára, rájuk és arra is, hogy mit szólnának, ha most látnának. Ha tudnák a gondolataimat, tisztában lennének az érzéseimmel, biztos még egyszer meghalnának belé.

Megöl ez a város.

Példamondat a freeblog nem rendeltetésszerű használatára:

Kimondhatatlanul üres vagyok - mondta a kapitány a vitorlának, vagy a vitorla a kapitánynak.

Van úgy, hogy leülök egy helyre és eltelik egy évtized. Van úgy, hogy azt érzem, hogy pont az az évtized telik el amihez közöm lehetett volna. Ugyanakkor tudom, hogy valójában semmihez nincs és nem is lehet közöm. És olyankor azt érzem, és maga az érzés elég gyomorból jövő ám, ahhoz mindenképpen hogy eltudjam képzelni; tulajdonképpen nem is vagyok. Sem fizikailag, sem metafizikailag, sem teátrálisan, sem neutrálisan, de leginkább általában véve, közönségesen nem. Ezt némileg  cáfolni látszik az a tény, hogy a mail fiókom meg van, és bizonyos érdekcsoportoknak szemmel láthatóan fontos lenne, hogy all inkluzíve fehérek legyenek a fogaim, a hajam kevésbé lenne korpás, ha péniszem mérete számottevő növekedést mutatna. Szóval, hogy akarhatják, valakinek a javát annak aki már ennyire nincsen. Nem kell erőlködnöm, jön az érzés, jó mélyről, mióta nekem már se erőm, se kedvem a gondolkodáshoz, elvégzi ezt hentesmunkát helyettem a gyomrom, küldi az érzést. Még nem hányás ez, csak öklendezés, annak is hitvány. Tudom magamtól is. És amikor felébredek egy évtized után akkor elkezdek terveket szőni. Finom vékony szálakat, szemet gyönyörködtetőek, akárhonnan is nézem, azok. Rám tekeredik az egész, megbolyhosít, bebábozódom újra. Vár egy következő évtized. A helyzet azt hiszem úgy áll, hogy már réges-rég halott vagyok, csak nem vettem észre idejekorán, elhinni pedig az ilyesmit átkozottul nehéz.

A szememben zavaros folyadék. Nem szeretek a szemembe nézni. Zavaros hólé van a szememben, megettem már a télvégeim javát. A tavasz várások kenyerét is. Ezen a folyadékon keresztül vizsgálom mindazt ami körbevesz, ezen keresztül ami tönkretesz. Nem vagyok egy utolsó látvány. A világ nem romlik, konstans. Az érzékelés silányítja azzá ami végül valójában is lesz. Saját valósággá. Ezt a valóságot senkinek, de senkinek nincsen joga megkérdőjelezni. Ez az egyetlen dolog amim van, nincs egyebem. A régit, azt a tiszta csarnokvizet amin keresztül valamelyest elviselhető volt ez a légzsák de luxe siralomvölgy, azt a szememből egy részeg éjszaka a hóba pisáltam ki magamból. Egy zárt ökoszisztéma vagyok, másodlagos primőrszükségletekkel.
Szerintem belém kezdett már a halál is, csak félbehagyott, más, nálamnál sürgősebb dolga akadt, annyi mindenre kell a halálnak is figyelni, például, hogy meg ne haljon.

A töredék töredéke (szópárlat)

Ebédfoltos pulóverek, galambszív, róka gomba. Engem ezek repítenek el a gyerekkoromba. Elég fontos jóemberek, velük megyek egy dombra, ahol az idő jár el az idő felett, de kiderül; csak egy konyha. Ahol sajnálatos, de nem tudni még, hogy ki lesz szakács és ki lesz ebéd. Tehát: felszolgálom magam, mert most itt alászolgája van.

Egy töredékgyáros hétköznapjai

Nem tudom hogy mi a jó, és nem tudom hogy mi a rossz - csak élek ahogy az emberek vagy az állatok, leginkább futva - és a kettő közt sem tudok különbséget tenni most, úgy hogy az másoknak is tetszeni tudna.

Nem tudom mi a jó, és nem tudom mi a rossz - csak élek ahogy egy állat élhet, leginkább futva - , a kettő közt sem tudok különbséget tenni, hogy az másnak tetszeni tudna.

Megszeretném, kitalálnám, hogyha nincsen odalátnám, ahol épp a helye lenne - addig tenyeremből enne - dédelgetném, kitalálnám, babrálgatnám, megutálnám.

Megszeretett, kitaláltam, ha nem is voltam azzá váltam, minek éppen látni akart - egyszerű ez mint a fakard.

Megszerették, kitalálták, mikor meglátták végre - hazugsággal festették szépre - kitalálták, megcsodálták, szárnyas kalitkába zárták.

Olyan korban születtem amikor az egész világ - és ez alatt az általam ismert környezetet, nevezetesen; Vasút, Rákóczi, Végh István, Pruzsina Mihály utcákat, részlegesen az Erdő sort, valamint Béke teret értem - csapvizet ivott. Nem túl nagy világ, nekem éppen elég. Elsős vagyok. Az iskolákban nem kis palackból iszom a vizet, egyenesen a csapból, a mosdókagyló felé hajolva, tenyeremből kis tányért formázva, ügyelve arra, hogy ne érjen a szám a fémszerelvényhez, mert nem lehet tudni, hogy ki ivott ott előtte. Mondjuk egy kisegítős, és ha elkapom akkor jövőre mehetek a kisegítőbe én is és hallgathatom naphosszat, hogy; mi vagyunk az ások, földi koronások, ti meg a bések, hülye kis gyépések.
A tavaszokra emlékszem leginkább, arra ahogy lassan minden visszanyerte a színét, minden ami az évnyitón elveszítette a a himnusz és a szózat között eltelt néhány percben, amíg valami elit diák, idegesítően sugárzó arccal arról szavalt, hogy dolgozni csak szépen. Hát persze, hogy máshogy, és kinek másnak, hacsak nem nekünk. Hazugságfolyamok árasztották el az összes kibaszott kézilabdapályákat szeptemberben, de nem zavart, nem okozott problémát hogy tudomásul vegyem a világ dolgait. Azt hiszem mindig is dühített a remény, a sugárzó arcok, az élharcosok és azok akik szerint az ember élete különb mint bármi másé. Az ember élete semmiben sem másabb minden más dolgoknál, hacsak nem szánalmasabb minden más dolgok szánalmasságánál. Az évnyitón  a zsebemben lévő Cadillac Fleetwood Sixty 1966 matchbox például az egész iskolaudvarnál többet ért, és ma is többet érne, ha nem veszi el a Katzenbachné az évnyitó utáni eligazításon a kémia teremben egy szép ívű nyakleves kíséretében. Be kell vallanom a Katzenbachné taslijaival elfogódott vagyok, a taslijaiban nem találtam hibát esztétikai értelemben, jó dinamikájú sallangmentes mozdulat volt az övé.
A pedagógia aspektusai meg nem nagyon foglalkoztattak akkortájt, taslik jönnek, taslik mennek. A többi tanárok nyaklevesei sokszor teátrálisak voltak, nagy lendület, kicsi hatásfok, a Katzenbachnénál meg lehetett előre tudni, hogy mire számítson az ember, és ezért könnyebb volt felkészülni a becsapódás utáni nyaktáji sajgás mértékére, azt ezt követő helyi vérbőségre, és azért úgy minden sokkal könnyebb, ha a félelem jól körülhatárolható keretek közé van terelve. Biztos vannak irracionális okai is, hogy megengedőbb vagyok vele, de a Katzenbachné volt az első idegen aki kézzel illette a tarkómat, elvéve így az idegenkéz által adott tasliszüzességemet. Ezen az sem változtat, hogy a matchbox miatt ezernél is többször gondoltam arra, hogy haljon szörnyű kínhalált valamelyik évzárón, amikor mindenki látja.
Tavasszal minden kizöldült, de leginkább az iskola melletti garázssor ajtajai. Valami megfejthetetlen okból, minden tavasszal minden garázstulajdonos ugyanolyan magasfényű haragoszöldre festette a saját garázsának az ajtaját, a kapupántokat pedig feketére. Az ajtókitámasztó vasak, amik kis csipegető madarakra hasonlítottak szintén feketék lettek. Az ajtókitámasztó elmés, de egyszerű szerkezet volt, egy tengelyen billent át a kis madárforma és beakadt az ajtó aljába. A tengelyre sasszeggel volt rögzítve, melynek eltávolításhoz szerszámra volt szükség, melyet vagy valakinek az apjától, vagy a technika teremből vettünk kölcsön. Arra nem nagyon emlékszem, hogy a leszerelésnek lett volna bármi célja is. A garázstulajdonosok kisméretű téglával oldották meg a hiányukat.
A garázsajtó volt a hetvenes évek facebookja, onnan lehetett tudni, hogy ki kit szeret, milyen együttesek a menők, és ami a legfontosabb; ki hülye. Külön jó volt, hogy ezt rögtön az iskolából hazatérve mindenkihez el is jutott, segítve a szociális tájékozódást. A szerelmesek egy krétával rajzolt szívbe rajzolták monogramjaikat.
Ha a szerelem mértéke meghaladta a normálisnak érzett szintet nyilat is rajzoltak bele, vagy szárnyat köré, kisdobos barokk. Olyan is volt, hogy egy már elkészült szívből tenyérrel kiretusálták valaki monogramját és új nevet írtak bele, így nem ment pocsékba a hordozófelület.
Hülyeségnek gondoltam én ezt, de akkor mindent hülyeségnek gondoltam - ahogy most is. Nem nagyon hittem én el, hogy egy garázsajtóra rajzolt szívtől majd jobban mennek a dolgok, kisebbek leszek a Katzenbachné taslijai, vagy nem isznak a kisegítősök ugyanabból a csapból amiből én. De amikor már mindenki neve szerepelt mindenkiévél a garázsajtókon, zavart hogy nem vagyok érintett semmiben. Hogy kimaradok valamiből, és hogy ez végleges. Nem a nevemet kívántam én látni - csak arra lettem volna kíváncsi, hogy miként képzelném el azt, hogy amikor valaki tényleg - amikor senki nem látja - belefirkálja ákombákom betűkkel a nevemet egy aszimmetrikusan megrajzolt szívbe, a festés előtt nem kellő mértékben felületkezelt fára aminek eredményeképpen a a festék a melegebb nyári napokon felhólyagosodott, körömmel le lehetett kaparni, csak a puszta öröm kedvéért, nyomhagyási kényszerből. Hogy miként ferdíteném el a valóságot, hogyan tenném magamnak láthatóvá azt amit soha nem láthatok, de ehhez szükségem volt arra, hogy amit elszeretnék képzelni, az előtte a valóságban megtörténjen. Ennyit hát a fantáziámról. Aztán amikor végleg kitavaszodott és az összes garázsajtó elnyerte végső, az évi haragoszöld színét ott volt egy reggel a nevem. Szokványos szív és benne a nevem, meg hogy K.M.  Rettentő kellemetlen volt, mintha lehullott volna rólam az összes ruha és meztelenül kellene iskolába mennem. Szerettem volna, ha nem éktelenkedik ott a garázsajtón az irántam érzett vonzalom ilyen egyértelmű bizonyítéka. Arra gondoltam először, hogy a nevem betűit átmaszatolom, de erre azok teljesen alkalmatlanok voltak. Aztán, hogy K.M nevét javítom át, mondjuk R.M-re, de R.M szintén egy létező személy volt, és nekem egy olyan lány nevének a kezdőbetűire lett volna szükségem akit senki sem ismer, de még jobb ha egyáltalán nem is létezett és nem is fog soha. De nem volt megoldás, mindjárt jönnek a lányhordák, rihi-röhögnek majd egy sort, megjegyzéseket tesznek a nagyszünetben, sugdolóznak, és soha nem fogják elárulni, hogy miről. Eztán már mindenki aki halkan mond valamit a másiknak az iskola egy félreeső szegletében az mind rólam fog beszélni. A Katzenbach Matild egy évvel járt felettem, rettentő nagy feje volt a testéhez képest, a haja az olyan mint a Lolka és Bolkából a magasabbiknak, testalkata pedig inkább a kisebbiké. Nagyon távol volt egymástól a két szeme. Mindez megfejelve ilyen baromi hülye névvel, ugye. Az anyja ugye meg tasligyáros, plusz elveszi a Cadillac-em évnyitó után. Vártam én sokáig, hogy csak jön valami tavaszi zápor és lemossa azt a krétagyalázatot, de csak nem akart esni, hetekig ott éktelenkedett a garázsajtón a megszégyenítésem.
Otthon rászoktam az esti teázásra, pedig utálom a teát. A tejet szerettem, cukrosan, vagy a kakaót, azt amit anya főz. Sok citrommal kértem a teákat, hogy nagyon savanyú legyen, hogy mihamarabb fogyjon ki az olympos-os üveg.
Amikor kifogyott végre hozzáláthattam a tervemhez. Ellenőrzőmbe beírtam, hogy korábban kell fél órával iskolába menni, előző nap anyával aláírattam. Az olymposos flakont megtöltöttem csapvízzel. Esernyő sormintás zsebkendő a köpenyzsebbe és indulás. Senki sincs az utcán, néhány idejekorán részeg bányász ténfereg csak, nem számítanak, ők sosem számítanak, jóformán nincsenek is - anya azt mondja nem is szabad rájuk nézni, annyira nincsenek.
Nekilátok az eltüntetéshez. A zsebkendőre ráöntöm a vizet és szétmaszatolom azt a förmedvényt, egy nagy közös világoszöld pacává leszünk, tetszik.
A zsebkendőt az iskolaudvaron a vastag tölgyfa gyökerénél ásom el, jól betemetem, tömörítem a talajt, port szórok rá, hogy ne látszódjon, hogy friss az ásás, magabiztos vagyok, olyan nyugodt és elégedett, mint egy szagosradír.
Az ellenőrzőt henger alakúra sodrom és a csatornába dobom. A flakonban egy csomó víz megmarad. Egész nap abból iszom a vizet a szünetekben, tetszik az osztálytársaimnak, hogy én palackból iszom. Mindenki kedves velem, kérik, hogy ők is ihassanak belőle, a szép sárga palackból. Megengedem nekik, azt képzelem, hogy így megisszák Matildot is, a garázsajtót és a krétaszívet, és minden rossz el fog múlni. És igazam is volt, mert minden el is múlt. Mindig is egy kegyetlen szörnyeteg voltam, és valami elmondhatatlanul nagy lett a világ, folyton csak innom kellene, hogy egyre nagyobb legyek és ne engedjem a világot felfúvódni, hogy kiszorítsam.
Az egész emberiség sorsa múlik azon, hogy eleget tudok-e inni.
Különben mindennek vége. Tudom, hogy elbukok, így hát végül csak reménykedek, és e reménykedés miatt egy hét éves gyerek dühével tudom gyűlölni magam.