Mammutért indultam minap a közértbe, olyan mohás szapiensz érzés vett rajtam erőt, én voltam az, semmi kétség, a fehérjedús neandervölgyi archetípus. Persze, csak egy sorban állás lett belőle és tej, abból is két liter. De útközben vizsgálódásom tárgyává tettem néhány falra ragadt árnyékot, memorizáltam a levegő szagát. Aztán eszembe jutott, hogy olyan vagyok mint aki menteni akar valamit - talán menthetőt, mint aki óvatos, még lassan is léptem, szándékosan. Zavart, hogy az az egész ami körbe volt 360 fokban az mégsem díszlet, nem lesz kiírva a végén, hogy a tetőről lefagyott galambnak semmi baja nem esett. Talán aggódtam is. Az egész könnyűsége miatt, ami így hirtelen képes engem elnémítani, tapaszt tenni a szájra vagy titoklakatot. (mivégre folyton mindig, mindent elfecsegni) És aztán pedig azt mondani, hogy szeretnék, kerek egészséges mondatokat leírni, de végső soron nem hinni benne, csak szájalni, fecsegni, elnyúlni a hullámon, szólamszörfözni, egy szóval nélkülözni tudni magam. Furcsállani, hogy a homlokegyenest az nem mindig szembe, félrehúzódni, megteremtve ezzel bizonyos megtalálások előfeltételeit, részlegesen átadni magam annak a könnyűségnek, hogy mindez velem történik. Átlátni magamon, és félni, hogy valami olyan részem is létezik, amiről eddig mit sem tudtam, és attól is félni, hogy meg tudok e barátkozni vele. Ha pedig nem, akkor kit bántok meg. Magammal. Ha levegőt veszek, akkor tudom, hogy levegőt veszek. ha megbotlok, nem azt mondom, hogy hoppá, hanem azt, na nézd, most jól megbotlottam, szinte katasztrófálisan vagyok jelenidejű. Megrémít, hogy ezt akartam, jelenidejű akartam lenni, minden pillanatot szélsőségesen hosszúra nyújtani, zacskó szám lopni az időből, nem elszámolni vele. Itt ül a felelőség a vállamon, lecsorog a mellkasomra.

Beleesni a kétségbe, arra persze van eszem. Most kicsit - soha nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani - jobb lenne, ha rosszabb lenne nekem. Persze csak úgy, ha a nagy világhalmaz elméletem igaz volna. Úgy, hogy ami valahol hiány, az máshol többlet és viszont. Belátó vagyok, de nem látok bele. Mindegy is, hogy adott kavargáshoz van e személyes viszonyunk, értve ez alatt azt, hogy kifejezetten a miénk, vagy mint ahogy nem a miénk, de képesek vagyunk magunkénak érezni. Mert a gyökerei teljesen érthetetlen módon, össze vannak keveredve, olykor karolva, simán. Nekem tényleg lepereg az életem, amikor a végső kérdésekhez jutunk, az elbizonytalanítóakhoz, a tűrhetetlenül megválaszolhatatlanokhoz, nem mellesleg a méltatlanokhoz. Főleg azokhoz. Nem tudom azt ott ki ültette el. Nem tudom, honnan ez a rengeteg félelem, mint ahogy azt se, hogy mivel lehetne ezeket messzire elkergetni, és nem csak úgy mint valami szegény legény egy hagyománytisztelő mesében, hanem magáért, csak azért mert hinni tudok az igazságában. Másról beszélek, magamat értem alatta. Egy percre ma, minden erőm elhagyott. Jó lett volna irányítani, hogy hova menjen.

Gondolások nem csak a a messzi Itáliában vannak. A gondolás itt van, kis csúsztatással a jó meleg szobában és éppen máma. Nyersebben; a gondolás már a spájzban van, igazi hungarikum, hogy mi egy szekrényt is képesek vagyunk itt a panel-warez kellős közepén spájznak nevezni. A gondolás közeledésének az iránya nem lep meg, hanem a ritmusa, az üteme az mindenképpen. Szóba is hozom magamnak, hogy erősítendő a szabályt és még sok más mindent is ezzel együtt, és persze még az is itt van, hogy mint ha néha lenne mégis. Mentség rám. Kölcsöntenyér visszajár. Az (el)gondolás az most egy árvízi hajós, mert itt a belvíz, az áradás és ha itt van, akkor az minimum, hogy kezdeni lehessen az olyan mondataimmal valamit, mint: az itt van az áradás, benne az (el)gondolás. Bizonyos élethelyzetekben illuzórikusnak tűnhetnek még magad számára is az olyan felvetések, hogy tkp a légszomj nemhogy csak olyas valami amit áhítani tudsz, hanem egyenesen áhítani is lehet, vágyni rá, de nem ragozva, mert az tönkreteszi. A spontán mederérzés mindennél szabadabb érzése, egy eltévedt fény a bőrön, és csapdába esett idő, ami kis állathoz hasonlít, de nem kell szégyelni azt, hogy végig nézed a verdesést. Filmszerűen tudod, (azt a legkevésbé sem, hogy honnan), de ha meglepne is mindez, tudod, hogy mindez nem meglepő, azt akarod hinni, hogy ennyi véletlen egyszerűen matematikailag sem létezik. És ekkor, a zavartalan majdnem-véletlenek víztükrébe érkezik meg a gondolás, eszed pedig szűkülő karikákat húz bele, igen a víztükörbe, és csak nézed. Ha pedig nincs rá mód, hogy nézni tudd, akkor mindig, de mindig jön a gondolás.

Felébredek, de aztán meg mégsem. Valamit beszélek is, de összefüggéstelenné válok. Elbújok egy hűtő mögött, mint a porcicák, nem kérem, de aztán keres, talál. Az összes szavamat egy pillanat alatt teszi érvénytelenné. Lefegyver és gyermelyi. Fel a kezek, kérek még. Ért hozzám, hozzám ért.

Remekül vagyok. A közérzetem az, az ami szarul van. Én reggel kipattanok az ágyból, lelkesülten munkáim halmazába vetem magam, míg a közérzetem a napi munkaerő piac irritatív jellegétől megóvandó magát az ágyban fetreng délig. Egészségileg a vesémet leszámítva minden rendben van velem, kaki, pisi oké, a közérzetem ezzel szemben fosik. A reggeli zuhanyzás után illatos vagyok és üde, a közérzetem viszont egész nap állott szagú. Minden nehézség nélkül tudomásul tudom venni, hogy tél van, azon belül kedd, vagy mi, ezzel szemben a közérzetem aljasan szerdát akar, rosszabb esetben mindezt tavaszi mázban. Az étvágyam úgyszint jó, mértékletesen eszem és változatost, a közérzetem vagy mohó, vagy épp csak nyammog. Úgy valahogy mindent könnyen veszek, e közben a környezetem halálra aggódja magát a két tönkre ment winchesteren. Serény vagyok, céltudatos szorgalmas, a közérzetem szarik az egészre, semmirekellő lusta dög. A zsebembe is ő nyúl bele, de azt hogy nem talál benne semmit, azt már rám hagyja, enyém a piszkos munka. És persze telebeszéli a fejemet, most is azt csacsogja, hogy le kéne feküdni, be a paplan alá. Utálom a közérzetemet. Utál a közérzetem.

Szivárog be egy valami. Ez ma reggel éreztem először úgy, hogy semmi kétkedés nem volt bennem, egy szemernyi sem, úgy kell ezt érteni. Aztán eszembe juttatott, hogy a vese a félelem szerve volna mégis, és ez kissé megijeszett. Pedig van az a mondat is a fejemben - kaptam, hogy: ne félj ! Azt hiszem az elszakadt kabátomban a bélés, az is csak inkább félés volna valahogy, de nem fázom, vagy, ha mégis, akkor a fázás is hiányozni tud és most várom, hogy ez a bolyhosra sikerült tél egy kicsit odébb menjen. Pöckölgetném tovább, meg marasztalnám is, asztalhoz ültetném. A réteges ötlözködés okán még mindig túl nagy a fennmaradó távolság, persze egy kesztyűben is lehet dudálni. Ha a honi konfekció ipar velem, ki ellenem? A gyomrom pedig folyton csak kanyarodna, nem szervi dolog ez, kivételes az, hogy ennyire sokat szeretne kanyarodni valami és nem is az a baj, csak szeretném ezt az ívet szépen és jól bevenni. 10 pontosra, hogy úgy mondjam. Közben pedig, olyanokat szeretnék mondani, amilyeneket még soha sem mondtam.

Egyetlen nap alatt kb 14 000-szer pislog az ember. Azaz 14 000 szempillantásnyi ideig vak. Ez egy-egy nap végére már 3 másodperc lesz. 3  szem elől tévesztett másodperc, magára hagyott világ. És mi van akkor, ha pont abban a 3 másodpercben történnek a legfontosabb dolgaink. Tudható; a fontos dolgok nem időznek egy pillanatnál tovább, ilyen a természetük. Akkor pislog az orvosod amikor az a pillanat van, amikor a testedben a mérgek erős rendbe szerveződnek, és gyógyíthatatlan kórt építenek, visszavonhatatlanul. Akkor pislogsz amikor elmegy melletted majdani társad, aki magával és  gyermekkel ajándékozott volna meg. Akkor pislogsz amikor elhaladsz a falra kiragasztott hirdetés mellett, melyen hátralévő dolgos éveid munkahelye csábít. Vagy akkor pislogsz, amikor valaki rád néz az utcán, ki tudja miért, de valami kapaszkodót keresve a tekintetedben, ám csak a szemhéjad remegését kapja. Mi van akkor, ha az összes fontos dolgot, ami emberi értelemben véve az, átpislogjuk. De ha csak minden második pillanatot, aminek csak, ha a fele fontos, az akkor is negyedrésznyi csodaveszteség.
Ha soha nem pislognánk akkor fakó lenne a szemünk, égne, olyan volna mint ha homok ment volna bele és mindenféle baktériumok támadnák meg. Nagy árat kellene fizetni a folyamatos látásunkért, először minden fontosat észre vehetnénk, aztán már pedig csak vakul sejtenénk mindent. Nem vehetnénk észre a kacsákat a ködben, a sakkfigurákat a hősök terén, de még a pulóverekbe ragadt hajszálakat sem. Figyelmeztetni kellene minket, hogy mi mindenbe ragadtunk már bele, mert nem vennénk észre. Nem tudom, talán e fogyatékosságunkat ellensúlyozandó kaptunk lelket, mert az soha nem pislog, legfeljebb hunyorog, ha megijesztik.

Csiga fiú, csiga lányba,
(csiga szíven van e nyálka?)
csiga utcán, csiga téren,
igyekeznek csiga nyárba.
Csiga szájban, csiga csönd,
csiga szarvon, csiga gyöngy,
csigalépcsőn, csiga szépen,
csiga ember beköszönt.
Csiga szemmel, csiga bájt,
van az hetven csigabyte,
csigapécén, csigawécén,
csiga nem mond csiga álljt.
Csiga füllel, csiga szót,
csiga lát sok csigajót,
csiga testen, csiga nyálon,
csattan ezer csigacsók.
Csiga héven, csiga ablak,
csiga város, csiga táj,
csiga bőrön, csiga csillog,
be nem áll a csigaszáj.

Minden nőben lakik egy sziámi iker nő, a férfiakban inkább csak finoman meghúzódik egy nemecsek ernő. Utálom hogy béna vagyok, és bénává tesz ahogy ezt utálni tudom, közben van az a permanens érzés, hogy ugyanakkor semmit sem tudok, legfeljebb csak félig. Képtelen vagyok olyan egyszerű dolgokra, ami a legtöbbjének semmi nehézséget nem okoz. Utálok versenyezni, utálom ezt a nagy emberversenyt, ezt a ki a farkasnak a farkasa érzést, meg ezt a páváskodást, illegést billegést, munkavállalóilag. Ha én más lennék, én sem tudnám szeretni magam. Aztán így, ezzel az alapállással nem egyebet teszek, mint jó fényben igyekszem feltüntetni magam. Ez kész őrület, na de akkor bele is kellen őrülni.

Élt egy szegény legény, (valahol) de a földrajzi helyzete nem is olyan fontos. Maradjunk abban, hogy túl az érzékenységen, rosszabb napjaiban a túlérzékenyen is túl, ahol Jancsi mosogat, ebből következőleg; Kati azúr (de ő egyre jobban) - a szereplők kitaláltak (engem), a valósággal való bárminemű egybeesésük, melyet nyugodtan nevezhetünk ájulásnak is, pusztán a véletlen műve, belátom nem ellenemre való. Végül még csak annyi, hogy mit nekem te magyar nyelvnek, alany -állítmánnyal terhelt bája, alázlak még, de nem tegezlek.

Egy létező ablaknál jött rám az a kényszer, hogy elmélyedjek egy magyar nyelvben, hogy jól elismételjem magam, de nem mondjak semmit se kétszer. A sütőben úgy' akkor tészta sült, és szagolni lehetett a csöndet, és nem lehetett tudni a borról, hogy meginni vagy kiönteni könnyebb. Persze fáztam is, meg féltem is, meg hát nyomott a radiátor, de úgy van valahogy, ha az ember gyáva, a nyelve az mégis bátor. És most lehet nézni ezt a furcsa képet, az a nő te vagy, én meg az a férfi, nem kell félni, más is csinálja, de végül meg senki se érti. És aztán ízlelő meg másfajta bimbókkal csiklandozott az este, és a nevetések azok meg bukfencet hánytak, a szemekre szégyenek estek. Mert volt még szégyen is, még szédülés is, aztán persze csak álom, az ébredés után tökmag a zsemlén, az enyémen tizenhárom. Aztán nem alszok, csak nézek egy arcot, a kádban pedig hab hebegett és egy testben a levegőt is néztem, ahogy akkor benne valami ritmusra ki-be, és nem értettem, hogy miért olyan nagyban látom benne, ami én is vagyok, csak kicsiben.

Önéletrajzot írni mind közül a legeslegrosszabb. Tökéletesen világossá válik ilyenkor önmagad számára, hogy mindezidáig semmit sem csináltál, naplopó vagy, ráadásul tehetségtelen is, kis túlzással olyan haszontalan, mint a billenytűzeteden a több éves piszok. A megsemmisülés úgy tehető már majd tökéletesen teljessé, hogy közben nyomasztó, az élet megválaszolhatatlan kérdéseit firtató dalokat hallgatsz a te munkavállalásod közben. A károsanyag kibocsájtás ilyenkor cigarettákban merül ki, és még abban is - ami aggasztóbb, hogy aki segítene nekünk azzal elviselhetetlenül undokul viselkedünk. Ilyenkor célszerű olyan agyat választani, amire nehéz menni.
Amikor elkészültél, mindennél tökéletesebb lesz az énképed, partvist fogsz, lapátra söpröd. Hátradőlsz, mint aki megette a kenyere javát és kiseperte a morzsát.

Ha játékmackó lennék, egész nap csak hevernék az ágyon, nem is érteném pontosan, hogy mások mit értenének azon, amikor azt mondják, hogy vágyom. Aztán a pocakomban elemek lennének és ha elromolnék, nem lenne az se kínos, mackószervíz várna, karjaikat a szakik kitárva mondanák, hogy no problem, meg hűűű, nos...

Jajj te, test. Fontosnak tartom közölni veled, ha én kétségbe esek, akkor annak te is megiszod a levét. Ezért arra kérnélek, hagyj engem békében, tégy úgy mint eddig, tedd magad megint észrevétlenné, ne akard magadra vonni a figyelmet, hogy bizonyos fényérzékeny anyagokra pöttyöket lopsz, és szabálytalanul kanyargó ereket. Benned mindig is az volt a jó, hogy nem vettelek észre. Jó, na, nem is szerettelek különösebben, de erről nem te tehetsz, erről senki nem tehet, ha már mindenáron bűnbakot akarunk keresni, aki tehet, az nincsen - ezt jó lenne ha egyszer már a fejembe vésnéd. Ide figyelj, te test, ha megembereled magad, akkor kölcsönadom meghatározatlan időre az emlékezetem azon részét, amivel néhány napra vissza tudsz majd gondolni, de egy hétre mindenképpen. Test, figyelj, ... itt vagy még, hallasz? A vesédbe látok.

Titkos helye bizonyára mindenkinek van. Csak inkább nem veszi észre, vagy nem is nagyon akar tudomást venni róla, esetleg nem meri, vaalhogy úgy, hogy hinni a szemének, ha mégis kiderülne a léte, talán fájna, vagy talán túlságosan jó volna, bár ez sokszor majd ugyanazt jelenti, bizonyos érzelmi amplitúdó mellett. És biztos tudakolnák is a kiváncsiak, hogy milyen, meg hogy merre is az a titkos hely és az ember amilyen balga még félne, hogy leleplezné azt aminek a titka adja a lényeget. Úgy értem, valami öntitok ez, magad előtt takargatott. És félelem is lenne persze - az mindig akad, hogy nem lehet pontosan leírni vagy elmondani. Lehet, hogy csak dallam, vagy délibáb, de mindegy is, csak az a fontos az egészben, hogy egy titkos hely legyen olyan mint egy tradícionális pillecukor, könnyű is egy kicsit, meg édes is, az nagyon, és illatos is - tudnivalóan az orrom miatt. A titkos hellyel azért vigyázni kell, általában az enyémek egyirányúak, ezért meglehetősen csapdaszerűen tudnak hatni, de nem akarom annak látni. Csak mondom. Ha valakinek titkos helye van, az általában keveset alszik, nem jön álom az  szemére akkor amikor azt várni lehetne, hanem rendszertelenül lesznek az ő fáradtságai és viszonya lesz alanynak az állítmánnyal, ami egyébként normális esetben - ami azért általában nem normális, majd hogy soha nem szokott.
Egyébként meg általában úgy van, hogy akinek titkos helye van, annak be nem áll a szája, de nem nagyon mond semmit, megkukul és hülyeségeken töpreng, meg van amikor irígykutyásat játszik. Azt hiszem csak amiatt mert közelebb akar lenni. A helyhez, a titkoshoz.

Nagy az orrom, hát  kibérelték valami illatok.

Mivel amúgy is nagy keletje van mostanság a versenyszellemnek én is avanzsálok egy mikronyertest.

A decemberi keresett kifejézesek-versenyt, Oidipusz nevű kedves olvasóm nyerte az "anya érintés feláll " rákeresésével. Gratulálok. Nyereménye egy színházjegy.

(lehet, hogy nagy hibát követek el, mert a pina részei - re is reagáltam és meg is lett a maga következménye. /printscreenközeli élmény/)

Nemzeti Színház   Oidipusz - állítópróba

Az állítópróba az, amikor a rendező, a díszlettervező és a színház műszaki szakemberei leülnek és megbeszélik egy előadás megvalósíthatóságának feltételeit (olykor anyáznak egy kicsit). Az ideiglenes falakkal jelzett térben megvizsgálják a legapróbb részleteket is ( de nem érintik meg őket), ami alapján a tervező véglegesíti a díszletet ( később majd ezt  felállítják ). A két alkotó ilyenkor már szinte mindent tud az előadásról, hiszen általában több hónapos munka van már mögöttük.

No comment

Kellene majd egyszer egy mese, ami úgy kezdődne, hogy a hol  az nem volt egyáltalán. Komolyan vehető mesére gondolok, nincsenek illúzióim. Azért lenne szükség erre a kezdésre hogy egy kicsit elbizonytalanítson a mibenlétet tekintve. Példának okáért, örülnél e te is mint majom a farkának, amikor a tekinteted a freeblog csókos szekciójában önnevedre bukkan, és az lenne e az első pavlovi reflexed, hogy bőszen a printscreent kezded el nyomkodni, nyerve egy posztnyi szünetet magadnak, aztán a térfogat meg mégis kitöltve. Vajon a siker csalóka érzete benned is így elterpeszkedne és leizzadná e maradék önbecsülésed - ez alatt azt értem, hogy azt a fajta becsülését magadnak, ami belőled való és nem mástól kaptad, nem bonyolult érdekrendszerek szennyvízcsatornáján szivárgott beléd. Aztán kellene még az is ebbe a mesébe, hogy boldogan éltek (amíg fel nem faltak, de felfognak falni, nyugi, mindenki eleinte azt hiszi, hogy nem), de a boldogan élni nagyon is lehetetlen, a boldogság - szerintem igen is rövid volta miatt. Az emberszív valószínűsíthetően nem alkalmas a boldogság permanens átélésére, ezért pillanatokra, kegyesebb esetekben néhány percre, elvétve csak órákra jelenti be magát oda - beléd, mint állandó lakcímre. A boldogsággal még az is a baj, hogy olyan mint a mongol birodalom, terjeszkedni akar, és akkora méretűre növekszik végül, mígnem igazgatása teljesen kuszává és átláthatatlanná válik és végül darabjaira hullik. A boldogság kicsit erőszaktétel a boldogtalanságon, márpedig ha így van, akkor azt mondják ilyenkor, hogy az előbb utóbb erőszakot szül. Én ehhez nem értek, nem csak hogy alulolvasott, aluliskolázott is vagyok, újabban alulgyullladt is vagyok. Ebben a mesében mondjuk nem jutna egy esetben sem egy királyfira három királylány, a szerencsésebbjének is csak jó ha egy. A fele királyságot pedig erős adóterhek sújtanák és sok seggel kellene bensősége viszonyt folytatni még így is, hogy a (ny)elvi kérdésekről ne is essék szó. Ebben a mesében nem lenne egy hétfejű sárkány sem, mert az ide már nagyon bonyodalmasnak tűnhet, összezavarja az olvasót, hogy miért pont hét, miért nem több, miért nem kevesebb. Hárommellű nők plasztikus ábrázolása azonban megengedett, és jót tesz a statnak. Eb ki a statját meg nem eszi, mi tagadás, egy kutya nem sok annyit nem látni, tehát megy a kajolás kétpofára. Aztán persze még az is lenne a végén, hogy fuss el véle, persze én nem vele futnék még se, hanem inkább azokkal, akiknek a boha életben nem lesz ott a neve sehol, meg aztán azt se nagyon tudják hogy a printscreent eszik e vagy isszák, a boldogságot pedig folyton, de tényleg folyton újra és újra értelmezik.

Az emberrel nem igen történhetik nagyobb katasztrófa egy esztendőrajt után, mint az, hogy a zanyja újévi fogadalmai közé belopja azt a tételt, hogy a család egyes tagja beszélgetni fognak ezentúl egymással. Azaz, tegyék általánossá azt amit eddig harminc évig nem tekintettek annak egyáltalán. Minden reform megszüli a a saját ellenzékét, most sem történt máshogy. Az állat én vagyok.

Ma rájöttem. (Ez hülyeség, soha, sehol, semmi módon nem szoktam rájönni semmire, ez a fehér bot sem a design része, nagyon is funkcionálisan van) Hogy akárhányszor megnyitom ezt a nyűves admint, mindig az utolsó bejegyzésre tekintek. Nem lehet ez másért, biztos csak az van, hogy  nagyonnagyonnagyon titkosan arra számítok talán, hogy majd történik valami  a blogban, a nélkülem eltelt időben. Mondjuk úgy, hogy megkerülnének a meg nem talált szavak, a helytelen nyelvtani egyeztetések pedig kijavították magukat amíg nem voltam itt. A vesszők, a pontok pedig engedelmesen a helyükre másznának. Néhány arra érdemes gondolat, ide e meglévőbe belesimulna (emelve ezzel a nívót, látogatottságot vagymit, és kedvezőbb mutatókkal rendelkező versenyblogíró lennék, mondjuk) és játékba kezdene a már meglévővel, hogy kiegészítene engem az a valami, valahogy erre gondolok ilyenkor. Hogy elég lenne egy névelőt beírni, és tudná a mondatom folytatni magát, nélkülem, megint. És nem akarná valami titkos ajtón át belémrágni magát ez a kötelezőnek tűnő éveleji spleen, és én igazából nem is szeretnék semmiféle engedményt tenni sem magamnak, sem neki. Szerencsétlen egybeesés az, hogy éppen akkor végződik kollektíve valami, amikor én (erősen szubjektíve) néhány nap múlva elkezdődök - újra és újra, és ez mindig így lesz. Marad. Ilyenkor fokozottan vagyok matematikákonyabb, számolok, és mindig van az az érzésem, hogy valahol elrontottam, hogy egy hiba csúszott a számításomba. Persze mindig jól számolok, csak nem jó számolok el. Ki kellene adni ezt az egészet napszámba, olyannak kellene írni, akit nem zavar ha kilinkelik, olyannak akit nem zavar, ha nem linkelik ki, meg minden ilyen elletétes törekvést egymásba karolva diszkréten tud elintézni.