Kellene majd egyszer egy mese, ami úgy kezdődne, hogy a hol az nem volt egyáltalán. Komolyan vehető mesére gondolok, nincsenek illúzióim. Azért lenne szükség erre a kezdésre hogy egy kicsit elbizonytalanítson a mibenlétet tekintve. Példának okáért, örülnél e te is mint majom a farkának, amikor a tekinteted a freeblog csókos szekciójában önnevedre bukkan, és az lenne e az első pavlovi reflexed, hogy bőszen a printscreent kezded el nyomkodni, nyerve egy posztnyi szünetet magadnak, aztán a térfogat meg mégis kitöltve. Vajon a siker csalóka érzete benned is így elterpeszkedne és leizzadná e maradék önbecsülésed - ez alatt azt értem, hogy azt a fajta becsülését magadnak, ami belőled való és nem mástól kaptad, nem bonyolult érdekrendszerek szennyvízcsatornáján szivárgott beléd. Aztán kellene még az is ebbe a mesébe, hogy boldogan éltek (amíg fel nem faltak, de felfognak falni, nyugi, mindenki eleinte azt hiszi, hogy nem), de a boldogan élni nagyon is lehetetlen, a boldogság - szerintem igen is rövid volta miatt. Az emberszív valószínűsíthetően nem alkalmas a boldogság permanens átélésére, ezért pillanatokra, kegyesebb esetekben néhány percre, elvétve csak órákra jelenti be magát oda - beléd, mint állandó lakcímre. A boldogsággal még az is a baj, hogy olyan mint a mongol birodalom, terjeszkedni akar, és akkora méretűre növekszik végül, mígnem igazgatása teljesen kuszává és átláthatatlanná válik és végül darabjaira hullik. A boldogság kicsit erőszaktétel a boldogtalanságon, márpedig ha így van, akkor azt mondják ilyenkor, hogy az előbb utóbb erőszakot szül. Én ehhez nem értek, nem csak hogy alulolvasott, aluliskolázott is vagyok, újabban alulgyullladt is vagyok. Ebben a mesében mondjuk nem jutna egy esetben sem egy királyfira három királylány, a szerencsésebbjének is csak jó ha egy. A fele királyságot pedig erős adóterhek sújtanák és sok seggel kellene bensősége viszonyt folytatni még így is, hogy a (ny)elvi kérdésekről ne is essék szó. Ebben a mesében nem lenne egy hétfejű sárkány sem, mert az ide már nagyon bonyodalmasnak tűnhet, összezavarja az olvasót, hogy miért pont hét, miért nem több, miért nem kevesebb. Hárommellű nők plasztikus ábrázolása azonban megengedett, és jót tesz a statnak. Eb ki a statját meg nem eszi, mi tagadás, egy kutya nem sok annyit nem látni, tehát megy a kajolás kétpofára. Aztán persze még az is lenne a végén, hogy fuss el véle, persze én nem vele futnék még se, hanem inkább azokkal, akiknek a boha életben nem lesz ott a neve sehol, meg aztán azt se nagyon tudják hogy a printscreent eszik e vagy isszák, a boldogságot pedig folyton, de tényleg folyton újra és újra értelmezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése