sebtolvaj

Egy létező ablaknál jött rám az a kényszer, hogy elmélyedjek egy magyar nyelvben, hogy jól elismételjem magam, de nem mondjak semmit se kétszer. A sütőben úgy' akkor tészta sült, és szagolni lehetett a csöndet, és nem lehetett tudni a borról, hogy meginni vagy kiönteni könnyebb. Persze fáztam is, meg féltem is, meg hát nyomott a radiátor, de úgy van valahogy, ha az ember gyáva, a nyelve az mégis bátor. És most lehet nézni ezt a furcsa képet, az a nő te vagy, én meg az a férfi, nem kell félni, más is csinálja, de végül meg senki se érti. És aztán ízlelő meg másfajta bimbókkal csiklandozott az este, és a nevetések azok meg bukfencet hánytak, a szemekre szégyenek estek. Mert volt még szégyen is, még szédülés is, aztán persze csak álom, az ébredés után tökmag a zsemlén, az enyémen tizenhárom. Aztán nem alszok, csak nézek egy arcot, a kádban pedig hab hebegett és egy testben a levegőt is néztem, ahogy akkor benne valami ritmusra ki-be, és nem értettem, hogy miért olyan nagyban látom benne, ami én is vagyok, csak kicsiben.