sebtolvaj

Gondolások nem csak a a messzi Itáliában vannak. A gondolás itt van, kis csúsztatással a jó meleg szobában és éppen máma. Nyersebben; a gondolás már a spájzban van, igazi hungarikum, hogy mi egy szekrényt is képesek vagyunk itt a panel-warez kellős közepén spájznak nevezni. A gondolás közeledésének az iránya nem lep meg, hanem a ritmusa, az üteme az mindenképpen. Szóba is hozom magamnak, hogy erősítendő a szabályt és még sok más mindent is ezzel együtt, és persze még az is itt van, hogy mint ha néha lenne mégis. Mentség rám. Kölcsöntenyér visszajár. Az (el)gondolás az most egy árvízi hajós, mert itt a belvíz, az áradás és ha itt van, akkor az minimum, hogy kezdeni lehessen az olyan mondataimmal valamit, mint: az itt van az áradás, benne az (el)gondolás. Bizonyos élethelyzetekben illuzórikusnak tűnhetnek még magad számára is az olyan felvetések, hogy tkp a légszomj nemhogy csak olyas valami amit áhítani tudsz, hanem egyenesen áhítani is lehet, vágyni rá, de nem ragozva, mert az tönkreteszi. A spontán mederérzés mindennél szabadabb érzése, egy eltévedt fény a bőrön, és csapdába esett idő, ami kis állathoz hasonlít, de nem kell szégyelni azt, hogy végig nézed a verdesést. Filmszerűen tudod, (azt a legkevésbé sem, hogy honnan), de ha meglepne is mindez, tudod, hogy mindez nem meglepő, azt akarod hinni, hogy ennyi véletlen egyszerűen matematikailag sem létezik. És ekkor, a zavartalan majdnem-véletlenek víztükrébe érkezik meg a gondolás, eszed pedig szűkülő karikákat húz bele, igen a víztükörbe, és csak nézed. Ha pedig nincs rá mód, hogy nézni tudd, akkor mindig, de mindig jön a gondolás.