Legyen egy fa. A helye legyen tetszőleges, valóságos, de tetszőlegessége a valóságból kiragadott. A helyet itassa át a kétségbeesés, csak nekünk. A fa, fajtáját tekintve legyen ecet, megjegyezhetősége okán, az évszak pedig késő tavasz, csak úgy. A fán legyen egy gyerek, akiről véljük azt: megrettent, visszakivánkozott. és most erre használta az evolúciós létrát. Nézzünk most a fa tövéhez. Két falun nevelkedett, loncsos kutya dühös vicsorgását látjuk. El vesszük tekintetünk, nem bírjuk már az erőszakot. Vissza a fára. Az 5 éves két ág közé paszírozza be magát és lefele néz. Éppen oda, ahonnan az imént menekítettük el a tekintetünket, nem bírván a látványt. A kutyák nem érdekesek többé számunkra, igazából soha nem is voltak, csak az számít mostantól ami fönt van, ott fognak megtörténni a dolgok. A fogak között kiszivárgó, elfelejthetetlen szavak, a lombok közt tanyázó bénító félelem. Belehallgatunk a jelenetbe és tudomásul vesszük, hogy az 5 éves azt mondja: nekem így ez nem kell, azt már mi gondoljuk utána, hogy: basszameg.
Az 5 éves még nem használ trágár szavakat, nem azért mert ne tudna legalább tizet, de attól tart, a szájára vágnak. Kétségbe esése így marad örökre megfogalmazatlan. Amikor már hátat fordítottunk az egésznek, akkor gondolkodunk azon, hogy mit érthetett azon: nekem így ez nem kell. A magasság nem kell, vagy a fa tövében csaholó kutyák nem kellenek? Vagy az egész nem kell, úgy ahogy van? Az életre gondol, amiről hirtelen sejtései lettek, az utasítaná el magától? Ha minden ilyen borzasztóan nehéz, akkor marad e más azon kívül, hogy sem ég sem föld, azaz a sehol? Marad e a csalt lebegésen kívül valami is ennek az 5 évesnek? Vagy azt érthette alatta, hogy tudja ő, nagyon is jól tudja, hogy így van rendjén minden, rendjén az ahogy belesimul ebbe a közhelyes képbe, tavaszba, kutyába, fába, de mindez mégis valahogy elfogadhatatlan?
Kilyukadt a világkép lufija és most lefele görbül a szája? 
Óra indul, a megfejtési határidő néhány évtized, és annyit mondhatok, minden álságos híresztelés ellenére nem lesz nyeremény.

Valahányszor tüsszentek lepereg előttem az életem. Nem az egész, csak egy darabja, egy szilánkja pattan ki valahonnan, valami repedésből, ahova egyszer beszorult. Ugyanakkor van az a hamiskás érzetem is, hogy egy tüsszentés szakszerű véghezvitele után egyre több minden lesz világos, érteni kezdek, neki látok az értésnek. Meggyőzhetőségi mutatóim meredek emelkedésbe kezdenek, ezúttal erotikus mellékzöngék nélkül.
A ma déli tüsszentéskor, egy birodalom jutott az eszembe, ami ma már nem létezik, romjaimban sem, de benne a déli harangszó képes volt elszomorítani egy gyereket. Az hang jelezte azt, hogy megtörik az ív, jön az ebéd, a csirkepörkölt nokedlival, és a délutáni alvás. Néha tökfőzelék szagú hanyatlás. Szóval csupa olyan dolog, amit feleslegesnek lehet érezni és még egy velejéig értetlennel is meg lehessen érteni, mit jelent húsnak lenni, éhesnek lenni, elfáradni. Abban a birodalomban és akkor kellett volna tüsszenteni, egy jó nagyot, megelőlegezni, az összes az után következő éhséget, fáradtságot, szomorúságot, hogy értsem. Nem mint ha számítana, mert van amit nem is akart az a déli harangszótól elszomorodni képes gyerek érteni, és azóta se.
Emberek hordják le magukat a rakpartra és a Mighty Micro People-t szóltatom nekik, mindjárt tüsszenteni fogok, érzem. Megváltó nátha, vagy mittomén. Alulról mindenki boldog. Alulról az összes férfi Ibolyát szagolna és csak este hányna magától a lavórba.

Bizony a tea kevés, nem a csésze mély, gondolta magában a célok nélküli célszemély.

Valami baj van a szívemmel. Jó, ha egy ember belefér, vagy még én se. Ez olyan kardiodráma-féleség akart lenni, de aztán az maradt ami. Belülről induló, megszülhetetlen remegés.

Tartozásom van. Hét hónapnyi éppen. Húzok egy vonalat. Egy vonal húz engem. Vékony, halvány, talán még egyenes is. Nem mellékesen a vastag és alkoholos a divat. Keletje van, nyugtával dicsért. Filcbe fojtani a bánatot. Vastagnak lenni, mindegy, hogy milyen áron. Nehányan arra várnak, hogy majd valaki jól megcsinálja őket, és ha így lesz akkor unja az egészet majd, csak akkor már jól megcsinálva, tényleg. Az utcán csöcskavalkád hullámzik át, mindegyiket megbámulom, mondogatom magamnak, jó lenne egyikbe beleszeretni, mondogatom undorodj már meg egyszer rendesen magadtól. Utálom a gyávákat de félek az érzésétől. Messziről mindenki jószagú, messziről mindenki szépet lehel, leginkább. Én messziről még csak nem is látszom. Közelről az sem látszik, ha remegek. Nem önuralom, csak a gének, meg az énem amiről, nem szól semmilyen ének, arra nincsen kórusom. Mert nem adtak, mert nem kértem. Lassú lajhárok ajnároznak belülről, magamat hájjal kenegetem, de arról is csak az jut az eszembe, hogy csúszok valahol.
Tartozom magamnak. Így hogyan is  tartozhat bárki hozzám.

- Kétéltű vagyok.
- Érdemlek e egyet is?
Aztán nézett az az egér aki béka akart lenni, arra a békára aki egér akart lenni a lelkiismeret gyorsszervíz fényes kirakata előtt.
Gyűlöltem őket érte, mint

Kellene rám egy titkosajtó, hogy amikor idegenek jönnek be kimehessek.
Kellene rám egy titkosajtó, elhagyni magam.

Próbálom elképzelni a lelkem. Mondjuk, olyan formán mint egy csókallergiás varangyosbéka királylányban szegény végvárak idején. Nem én kértem, hogy így legyen és most tessék, mégis enyém a szégyen. Csak ülök egy lótuszlevélen és már nem akad meg a szemem a légyen. A légy ott, az nekem távoli dolog, pláne hogy mellkasomban ősidőktől fogva egy gólyaszív dobog. Nyújtogatom bután a nyelvem és mondom a sok ebihalnak, hogy ha békák akarnak lenni abba tutira belehalnak. Köröttem mindenki olyanra vágyik, ahol nem ér szügyig a bú meg a káka, mások egy helyben maradnak, megint mások Amerikába mennek. Ha elfáradnak, döglött legyeimen megpihennek. Nagy kerek békaszemben ívesre hajlik a látvány, köhögni kezdek az ősz köszöntével, bedugul orrom és újúl a náthám. Próbálja a lélek elképzelni ezt a békát, vagy ha nem sikerül neki akkor a maga maradékát, és mindenhol kétéltűek aki egy élettel sem tudnak mit kezdeni.

Már annyiszor néztem az életemet végig, hogy szinte undorodni kezdek attól a résztől amikor meglátom magamat bennem. (Kimaradnék belőle már asszem) Akár lehetne mindez jó is, csak ne lenne bennem az a végtelenül üres, csak ne lenne ez, gyökerek módjára a  bordákra fonódva. Csak ne adnák, csak ne venném magamra. Csak ne. Csak ne lenne ez az élve nyúzás, csak lehetne azt mondani, hogy a szenvedésnél semmi se szebb. Csak ne azok mondanák rá gőgösen, akiknek csinált szenvedéseik vannak. Csak ne lennék.
Aztán elképzelem, végig rohan rajtam az ami nem volt, csak magamat hitegettem, hogy ha bennem van, akkor az már igenis való. Azt, hogy mindezen dolgok nem csak teóriák halmaza, melyekbe mást nem csak beleveszni lehet. Ha rosszak közt akarsz jó maradni, máris rossz vagy, egy szemét. Csak ne lennék.
Tudok úgy sírni, hogy én se veszem észre. Csak ne kellene lennem. Csak tudnám a módját.

A hely adott. Tehát kaptam, azaz, hogy nem az enyém, de erről vannak már ismereteim. Magával sem önazonos e hely. Benne vagyok, bennem van. Legyen akkor ez egy mező, amit éppen ver ez az istenverte, semmihez nem hasonlítható zápor. Fent beteg kékség, lent fakó a zöld. Közte meg én, az odadobott, az elkent. Szavakat találni magamra és a hányinger. Törökülésben ülök, éppen elfeledve mohácsot, és egyre csak fújok valamit, ami engem determinál. Aham, én vagyok a szerenycsétlen flótás, ezt fújom, de egyre ám. Az elengedhetetlen népmesei kellék, a tereptárgy. Aki semmilyen drámából nem hiányozhat, aki mindebből leginkább csak kimaradna. Csak szemlélne, csak szemlélne, egy kertben, egy kórházban, nézni a szöget, de nem ütni rá.
És ilyenkor, ilyenkor hív az anyám, amikor a gyomrom akkora, mint egy telefon akkumulátor, és úgy fejezi be, hogy vigyázzak magamra. A félni való beszerzését rám bízza. Ismer.

Reggelre visszavonhatatlanul belém költözött a rémséges nagy hátszörny. Gerinc mimikrit öltött és tombol, harap, (szilaj tajtékokat vet). A hátszörnyel egyébként, így magában nem lenne baj, ha a világ úgy lenne elrendezve eleve, hogy benne minden kézmagasságban volna elérhető, de erre a teremtő nyilván nem lehetett felkészülve. Nem is lázadok, ahhoz először is ki kellene egyenesednem, nem forgatok olyasmiket a fejemben mint a hasoncsúszás, erre is van jó okom, de mindegy. Ha a cipőt eleve a térden kellene hordani, akkor persze minden könnyebb volna, hiszen gólyaállásban könnyedén kötném be rossz úgymaradási mutatókkal rendelkező fent nevezett barna hasított bőr lábbelit. 
A rémséges nagy hátszörnynek még a gravitáció is kezére játszik, az általános ügyetlenség és elejtési hajlam mellett. Amikor a hátszörny belém harap, akkor az olyan érzés, mint ha egyszerre mindent értenék, de mellé az a mellékíz is társul, hogy az értés maga teljesen felesleges. Olyan is még, mint ha épp most jöttem volna le a fáról, kicsit nem tdunám, hogy akarok-é maradni, és a nyilalás lenne az a pillanat benne, amikor tűélesen jövök rá, hogy egy evolúciós zsákutca vagyok, amiben parkolni is tilos.
Mérlegelem, hogy nem kellene e lemondanom főemlősi státuszomról a nagy rémséges hátszörny javára ezen a szkénén. A döntést hátra hagyom.
Nem kért rá senki. Magamtól szenvedek.

EKG papíron ábra, szív rajzolta ívpapírra. Lábasban összecsomósodott üresség a galaktikus rántásban, de legjobb esetben is karalábé torzsa, akinek a szava a sorsa. Disznónak vagy gyereknek dobják, már rögtön a gasztrotörténelem legelején. Amott egy hátat fordító ordító gyerek. De legyen inkább mégis összecsomósodott semmi, saját elképzelésekkel, egy szintén csak elképzelt szószban, kényesen kimért egyformaságban, életidegen montotóniával, melyet biztonságnak hívhat, belekapaszkodhat akár egy jól megrajzolt játémackóba azokból az időkből, amikor nem volt bárgyú merészség, valami jelenvalónak elképzelnie magát, kapott helyen, adott időben. Szőranyák napja, szavalnak, fülükig felhúzott fehér térdzokniban.
Vagy inkább aranyló zsírfolt, úszva vasárnapi húslevesben, korcsolyázni a felszínén, egy olyan helyen, ahol mindig vasárnap van. Elvileg. A légy jó a levesben, dekoratív és taszító, csökkenti a feszültég iránti olthatatlan igényt.
Levegő a bors és só tartó között félúton, de ez nem biztos, vagy remegő cafat a velős csonton, tányérszélén agonizáló cseresznyepaprika.
Előbb utóbb mindenkit megesznek. Előbb utóbb mindenkit szeretnek. A legvégén, de csak akkor, örökre letesznek. Ilyen rajzai csak nemember ember szívének lehetnek.
Remember

Zöld és sárga gömbök töltik ki azt a valamit. A köztük fennmaradó helyet pedig kék és piros golyók töltik be. Végül minden összesimul, nyugvópontot keres.
Nem jut hely a szürke, közepes labdacsoknak. Kellene egy másik befőttes üveg. Egy helyettem is üres. Hogy hol, azt már meg nem tudnám mondani.

Nem tudnám elmondani milyen szaga volt. Öregséggel kevert, nyárba ágyazott morzsaszag egyébként, de honnan is tudnám, hogy ha ezt egy másiknak mondom, annak mit jelent az öregség, a nyár és mit a morzsaszag. Ahány ember, annyi morzsa, mit tesz a széttöredezettség. Azt sem tudom elmondani rendesen, hogyan tette csípőre az egyik kezét, míg a másikkal szemét törölgette, ha éppen nem intett vele egy utolsót, mindig csak nekünk.
Hogy miként szorított meg amikor két hetente meglátogattuk, vagy milyen fájdalmas volt az amikor arcon csókolt. Hogyan szedett tyúkhurt vagy egrest, hogyan ejtette az ölébe a kezét amikor a kerti padra ült. Hogyan suttogott valamit a sötétben, valami imát, vagy hogyan szidta az istent, ha a kutya a friss palánták közé lépett. Talán nem is érdekes, hogy milyen mozdulatokkal szedte le a vasárnapokon a volt férje sírjáról az apró csigákat és kaparta le a fehérre meszelt keresztől a nyálkát. Mint ahogy az sem túl fontos, hogy kenyeret adott a görögdinnyéhez.
Biztosan nem azért tette mindezt, hogy majd én erre emlékezzek, nem azért, hogy bíbelődjek vele, legkevésbé azért, hogy leírjam. De hát akkor miért tette? Tehetett volna annyi minden mást.
Lehetett volna mondjuk boldog. Olyan amilyennek látni szerettük volna. Vagy lehetett volna álma, lehetőleg elérhetetlen. Abban bizonyos vagyok, hogy ilyenje nem volt. Próbálom elgondolni őt most, legelőbb úgy, mint ha életben volna, testnek képzelem el, ami már nem romlik tovább. Próbálnám elmondani neki azt, hogy mi az hogy G3 és mi az, hogy power boost, ha tudnám, hogy értse és ne kelljen botladoznia. Aztán meg elgondolom őt úgy, mint jelenvalót, azaz földalatt nyugvó földi maradványt, kinek a koponyájában talán már egerek laknak, csontjaiba gyökerek kapaszkodnak bele, hajába agyag ragad.
Élőkbe költözik bele az, aki volt, de már nincsen. Itt hagyja minden befejezetlenségét, hogy görgessem én tovább, és hagyjak hátra egy nála még nagyobbat, a befejezhetetlent. Ezt itt, ezt is nehéz befejezni, magyarázni magyarázhatatlant , érteni érthetetlent, csetleni-botlani és néha elképzelni a nélkülözhetetlen mi lennéket. Ami a szívemen az a számon kérhető, ha lenne rá valaha is illő szavam, de nincsen, mert olyat nem adott. Csak egy pillanatot, ami éveknek tetszett.

Egy okos ige és egy kelléknév, no és a tejes hasonülés meg a hévmás, egy határozhatatlan évelő találkoztak egy réten, hogy jelenidőbe tegyék dolgaikat. A kultidő persze most is késett. A jambusok meg agyba-főbe nyomták az ódát.

A légy határozza meg a huzatot

Egyre azon jár az eszem, hogy miként lesz élhető az a világ, amelyről kiderül végül, hogy a Tenkes kapitánya csak úgy ukmukfuk meghalhat benne. Milyen túlélési stratégiákat kell kidolgozni a végletekig fokozva, amikor már nincsen az aki van. Ez egyre gyakrabban lesz így, jó lesz vigyázni. Kicsit úgy van, hogy minél idősebb vagy annál több dolgot vélsz érteni, és egyúttal egyre kevesebb dolgot ismersz, bevallottan. Tehát előbb leszel árnyalt, mint halott, ha ez vigasz. Azt hiszem én erre nem voltam felkészülve. Emlékszem Yoda halála tökre nem tudott megérinteni, de még a Nagy Imre újratemetésen sem rándult ökölbe a szívem, a nagylábujjam sem rezzent, pedig meztáláb ért, zöldövezetben. Megjegyzem, ezt is bánom. A rándulásra való képtelenségemet. Brezsnyev temetése gyakorlatilag  tanítási szünetté silányodott, közös tévénézéssé az aulában, szendvicszabálással, az volt az első amikor halálnak örülni tudtam. A nagyanyám temetésére meg önvédelemből nemigen emlékszem. Aztán meg azt gondoltam, hogy kell mégis csak az, hogy haljon néha egy olyan is, aki jelent valamit, a nézésével, a szája rezdülésével, vagyis a stílusával, hogy érezni lehessen azt ahogy múlnak a dolgok, ahogy a világos sötétbe fordul, vagy máskor épp fordítva. Arra használni mindezt, hogy tetten érni a változást, mielőtt az érne engem tetten. Azt hiszem a Tenkes kapitányáról - és egyáltalán - ennyit tudok elmondani.