sebtolvaj

Egyre azon jár az eszem, hogy miként lesz élhető az a világ, amelyről kiderül végül, hogy a Tenkes kapitánya csak úgy ukmukfuk meghalhat benne. Milyen túlélési stratégiákat kell kidolgozni a végletekig fokozva, amikor már nincsen az aki van. Ez egyre gyakrabban lesz így, jó lesz vigyázni. Kicsit úgy van, hogy minél idősebb vagy annál több dolgot vélsz érteni, és egyúttal egyre kevesebb dolgot ismersz, bevallottan. Tehát előbb leszel árnyalt, mint halott, ha ez vigasz. Azt hiszem én erre nem voltam felkészülve. Emlékszem Yoda halála tökre nem tudott megérinteni, de még a Nagy Imre újratemetésen sem rándult ökölbe a szívem, a nagylábujjam sem rezzent, pedig meztáláb ért, zöldövezetben. Megjegyzem, ezt is bánom. A rándulásra való képtelenségemet. Brezsnyev temetése gyakorlatilag  tanítási szünetté silányodott, közös tévénézéssé az aulában, szendvicszabálással, az volt az első amikor halálnak örülni tudtam. A nagyanyám temetésére meg önvédelemből nemigen emlékszem. Aztán meg azt gondoltam, hogy kell mégis csak az, hogy haljon néha egy olyan is, aki jelent valamit, a nézésével, a szája rezdülésével, vagyis a stílusával, hogy érezni lehessen azt ahogy múlnak a dolgok, ahogy a világos sötétbe fordul, vagy máskor épp fordítva. Arra használni mindezt, hogy tetten érni a változást, mielőtt az érne engem tetten. Azt hiszem a Tenkes kapitányáról - és egyáltalán - ennyit tudok elmondani.